1. fejezet

Az erdőben ültem egy kidőlt fatörzsön és gitározgattam. Ha teljesen ember vagyok, általában ezt csinálom, mert a zene az egyetlen dolog, amitől tényleg embernek érzem magam. Csak ez köt az emberi világhoz - vagyis ez is, de erről majd később. De tudom, hogy aznap nem a szokásos okok miatt voltam kint - nagyon szomorú voltam, ha így érthető. Otthonról - magyarul a házból, ahol éltem a szüleimmel, és ami ma már  semmit nem jelent nekem - csak egy pár dolgot hoztam el egy sporttáskában. aznap délután a sok régi kacat között találtam egy fényképet. egy majdnem húsz éves, elsárgult régi fényképet a szüleimről, ami könnyeket csalt a szemembe. Anyukám, Sarah, éppen megölelte az apámat, Petert. Mindketten nevetnek a képen, csak úgy süt az arcukról a boldogság. Őszintén szólva az egyetlen ok, amiért ez a kép sírása késztetett engem, hogy mindig ilyenek voltak. Mindig örültek mindennek, még a legrosszabb helyzetben is képesek voltak nevetni, és ezt az optimizmust mindenki tisztelte és szerette. Ahogy én is. Ez a kép - elsárgult, gyűrött, régi - valahogy az őszt juttatta eszembe. Mert a szüleim sorsa valahogy nagyon hasonlított a falevelekre. Kapaszkodtak a saját kis fájukba - az emberségükbe - és boldogok voltak, sikeresek, olyanok, mint a tavasszal kizöldült levelek. Aztán, miután egy kis őszi szellő lesodorta őket a fájukról - ez lennék én - miattam és értem hulltak le, a farkaslétbe. Végül a kis őszi szellő miatt taposták el őket, mint amikor a vadászok ráléptek az avarra... Ez járt a fejemben, mikor Dickie odajött. Nem szólalt meg, csak leült, hallgatott. Tőlem se várta el, hogy megszólaljak, hát én is csak csöndesen hallgattam az erdő halk neszeit. Nemsokára odajött Jack, Sheba, és nem sokkal ezután Celeste. Senki nem szólt hozzám, egymással se beszéltek. Megtaláltam Jack tekintetét és láttam, hogy akármit teszek, csak meg szeretnének nyugtatni. Apu hangját hallottam a fejemben, hogy azt mondja: - Ő erre született, nem látod?? - és akkor már tudtam, hogy mire van szükségem. A szüleim azt tanították nekem, ha szomorú vagyok, próbáljam másként látni a dolgokat. Keressek másik szemszöget. És akkor éppen ezt akartam tenni. Csak átváltoztam, egyszerűen, fájdalom nélkül. Ebben is különleges vagyok a falkában, mivel én vagyok az egyetlen született farkas, nekem nem okoz fájdalmat a változás, úgy mint a többieknek. Nem kellett elmondanom senkinek, hova megyek, tudták anélkül is. Mintha látták volna a gondolataimat. De azt hiszem, egyszerűen csak ismernek. Elindultam.
Az út hosszú és fárasztó volt, de az, hogy láthattam a szüleim sírját, nem sokat segített. Hibásnak éreztem magam a halálukért, vissza akartam tekerni a múltat, mint egy filmet, hiába tudtam, hogy lehetetlen.
Az, hogy farkasként nem érzünk, határozottan nem igaz. Másként fogjuk fel a dolgokat, de ugyanúgy gyászoljuk a halottainkat. Azt hiszem, aznap könnyeztem először farkas alakban. A szüleim sírköve nagyon egyszerű volt, semmi jele rajta, hogy különlegesek voltak - bár az átlag ember ezt honnan is tudhatná - és ezt szerintem egyedül én éreztem.  Hogy különlegesek voltak, nem kérdés. Sokaknál jobbak, a legtöbb embernél önfeláldozóbbak, jobban ismerték ezt a világot, mint ahogy egy átlag ember valaha is megismerheti. Kell, hogy emlékezzenek rájuk - gondoltam.
A sírt nem díszítette semmi, csak egy csokor poros, ronda művirág és egy soha meg nem gyújtott mécses. Hogy annyi tisztelet se legyen az emberekben, hogy néha-néha egy szál virágot hozzanak, vagy legalább ezt a ronda művirágot leporolják, nevetséges. Fogtam a műanyag virágot, és elindultam vele a temető másik fele felé, hogy a műrondaság a kukában végezze - de félúton összeroskadtam. A gyászom mérhetetlen súlya téglaként szakadt rám, én csak ott maradtam a földön fekve, összetörve a sárban. Egyedül, csak én és a gyászom.
Hónapokig álltam a gyász hatása alatt, az, hogy az érzéseimről beszélni tudjak valakivel, szinte lehetetlennek tűnt. Soha nem szerettem, ha sírni láttak, mert attól mindig gyengének éreztem magam. Végül a jeget Dickie törte meg - jószívű, kedves Dickie, ez most neked szól.
Téged soha nem sértett, ha egy kicsivel hangosabban válaszoltam, mint kellett volna, soha nem szidtál, ha goromba voltam, nem érezted fenyegetve magad a jelenlétemben, nem féltél tőlem, mindig a javamat akartad - és a legfontosabb, mindig őszinte voltál! Dickie, ha te nem álltál volna mellettem, már biztosan nem élnék. Nem kellett sokat beszélned, csak annyit mondtál : - Mondd el, mi bánt!
Végighallgattad, hogy kiöntöm a szívemet, nem szakítottál félbe, csak végighallgattál. Nagyon jó hallgatóság voltál. Olyan jó volt, hogy mindent elmondhatok valakinek, Dickie! El se tudod képzelni... És te nem csak meghallgattál, hanem eltűrted az ideges kirohanásaimat, vigasztaltál, kisírhattam magam a válladon. Mindezért nagyon hálás vagyok.
Hogy mi vitt arra, hogy ezt írjam?
Főleg a bűntudat. És az, hogy nem csak simán hálás vagyok, hanem meg is szerettelek ennyi idő alatt. Egy kicsit olyan, mintha a  segítségedért cserébe adnom kéne valamit... De most a legfontosabb az, hogy úgy érzem, megérdemled, hogy tudd  az igazságot. Nem tudom, emlékszel-e még a Thunderbird&Whale könyvesboltra, ahol a farkasokról szóló ismeretterjesztő könyveket keresgéltük. ez elég régi emlék, és te most jó sokáig farkas voltál, hát nem tudom, mire emlékszel, de volt ott egy srác, mindig dúdolgatott. Akkor beszéltem vele először, mikor már sokadjára mentünk oda - Camille, egy új farkas nem tudott visszaváltozni, és az okokat kerestük. A fiút Richard-nak hívják, és mindent tud rólam. Vagyis rólunk. Sajnálom. Vagyis, ha teljesen őszinte akarok lenni és az akarok lenni, nem sajnálom, hogy elmondtam neki. ( Emlékszem, teljesen hülyének nézett, mikor elmondtam, vérfarkas vagyok, és nem is hitt nekem addig, míg át nem változtam előtte.) Inkább azt sajnálom, hogy ő továbbadta... és azt, hogy mindez Camille életébe került. Tudom, hogy a bizalmatok felém már teljesen elveszett, de értsétek meg, hogy tényleg nem akartam. Nem gondoltam a következményekre, csak a saját bánatommal törődtem, támogatókat kerestem. Hülye voltam, tudom. Sajnálom Camille-t és a falkát. Rájöttem, hogy bár nem szándékosan, de ugyanolyan helyzetbe juttattalak titeket, amilyenbe engem a vadászok. Ha valaki, hát én tudom, milyen a gyásztól szenvedni, és ezt soha nem kívántam nektek. Higgyétek el, bármikor boldogan átvenném az összes szomorúságotokat, mint hogy ti is átéljétek a fájdalmamat. Ez az én rémálmom. Tudom, hogy féltek, a bizalmatok elveszett, az életetek, vagyis az életünk veszélyben van, és Jack idén még nem volt ember.
Sajnálom, Dickie!

Előszó

Ha valahol azt mondtam, egy egyszerű kisvárosi lány vagyok, valamiért senki nem hitte el. Ennek az lehetett az egyik oka, hogy egyáltalán nem tűnök egyszerűnek, a másik pedig, hogy nem is vagyok az. A nevem nem elég ismert ahhoz, hogy az emberek lépten-nyomon felkapják a fejüket, ha meghallják, de ez így van jól. A nevem Ailen Evenglace, és a nevem görögül fényt, világosságot jelent. Ez szerintem nagyon illik a személyiségemhez és a külsőmhöz is. Hosszú, világosszőke hajam és tengerkék szemem van, emellett még a bőröm is világos. Kiskoromban gyakran mondták, hogy olyan vagyok, mint egy porcelánbaba, mert annyira törékenynek látszottam.  Most ha valaki rám néz,  elsősorban nem egy porcelánbaba jut rólam eszébe, hanem egy nagyvárosi tucatlány, aki megint csak nem vagyok. Szinte senki nem látja azt az erőt, ami bennem van. A természetfeletti nagyon idegen az átlagemberek számára, és sokan el is ítélik, ezért titkolom az igazi valómat. Talán furcsa lesz, de vérfarkas vagyok. Amikor átváltozom - teliholdkor, a durvább hidegektől, az idegességtől, a félelemtől - a személyiségem darabjai igenis megmaradnak a farkas valómban. Nem szörnyetegként kell elképzelni, egyszerű farkas leszek az átváltozásom után, csak egy kicsivel nagyobb. Igazából szeretek farkas lenni. Olyankor teljesen máshogy látom a világot, eltűnnek a problémák, csak az erdő marad, én, a hangok, az illatok, azok a pillanatok, amiket soha nem tudnék átélni emberként. Sokkal erősebben érzem a szagokat, megérzem a földi odújában bujkáló erdei egér szagát, nagyon távolról is, érzem az esőáztatta levelek illatát. A legjobb mégis az, amikor ősszel a lehullt leveleket érezhetem a mancsom alatt, vagy amikor futok a falkával a hóban. Ebben a városban csak néha hallani farkasüvöltést. Az én falkám minden tagja más városból jött ide, mert csak itt van erdő, és mind búvóhelyet kerestünk. A falkavezér, Jack, mindig befogadja az újakat, mert emlékszik rá, milyen volt nekünk, a kezdetekkor. A falkában én vagyok az egyetlen, aki nem szenvedett a "farkaskór" miatt. A többieket megharapták, de én született farkas vagyok. A szüleim mindketten megfertőzött vérfarkasok voltak, de külön falkába tartoztak. Mindketten harcoltak az emberségükért, soha nem akarták feladni az emberi oldalukat. Mikor én megszülettem, úgy gondolták, ez sikerült nekik - nem is igazán miattam, de a vérfarkasoknak igen ritkán lesznek gyerekei, vagyis nagyon ritkán. Amellett pedig akkor már második éve tudták elkerülni a telihold átváltoztató hatását. Azt hitték, visszakapták az emberi testüket. Akkor veszett el az utolsó reményük, mikor én először átváltoztam. Előtte való nap már éreztem, hogy valami történni fog, a vérem szinte várta a változást,. Meg is említettem az anyámnak, hogy furcsán érzem magam, de azt hitte csak beteg vagyok. Mikor másnak átváltoztam - egy különösen hideg téli nap volt - az apám csak annyit mondott az anyámnak: - Egyszerűen erre született, hát nem látod?  - és segített, hogy anyám feladhassa a reményt. Sokáig ők tanítottak, de ennek a hosszú, nagyon boldog időnek az emberek vetettek véget. Nem haragszom az emberekre, csak azt tették, amit helyesnek véltek. Az, hogy félnek, természetes. Egy pár túrázó látott minket keresztülrohanni az erdőn farkas alakban, és szóltak a rendőrségen. Itt eddig nem voltak farkasok. Mindenki megrémült.
Végül a szüleim egy vadászatban haltak meg, egy téli estén. Én éppen ember voltam. Amikor egy farkas meghal, a teste visszaalakul - pontosan ez történt a szüleimmel is. A vadászok abban a hitben éltek tovább, hogy az éppen túrázó szüleimet egy eltévedt puskagolyó ölte meg. A temetésre csak egy páran jöttek el, egyedül kellett végigszenvednek az egészet. Nem vigasztalt senki, mert alig ismertem a város lakóit, és nem is volt okuk - akik eljöttek, csak udvariasságból tették. A következő pár hónapot farkas alakban töltöttem, Kanadában. Olyan helyeken voltam, ahol nem feltűnő, ha egyszer-egyszer megjelenik egy farkas, és próbáltam felejteni, nem sok sikerrel. Örökre beleégett a tudatomba az a puskadörrenés, amit hallottam a házunk ablakából, és amely valószínűleg a szüleim halálát okozta. Kanadában találkoztam a falkával. Jack szíve rögtön megesett rajtam, és befogadott. Elég volt neki annyi, hogyha eszem, alszom, válaszolok néhány kérdésre, nem kényszerítette ki belőlem a választ, ha azt mondtam, nem szeretnék válaszolni. Biztos látta rajtam azt a kínt, amit átéltem, és miért ilyen megértő volt velem, nagyon hálás vagyok.  Jack, amikor átalakul, egy sötétszürke  farkas,  a bal hátsó lába pedig piszkosfehér. Olyan "a fejedbe látok" zöld szeme van. Az én farkasalakom fehér, ugyanolyan kék szemekkel, mint általában. A jobb fülem hegye fekete, ami olyan huncut kinézetet ad nekem... 
Az, hogy Jack falkájához tartozhatok, több nekem, mint megtiszteltetés. Olyan barátokat és sorstársakat találtam a személyükben, akikre szükségem van, és akiknek szükségük van rám. Néha olyan, mintha a sors vezérelt volna ide, hogy megtaláljam őket. Jack, Lily, Dicky, Celeste és Sheba szinte a családommá váltak ennyi idő alatt.
Van egy kis viskó az erdőben, amit együtt építettünk, hogy a falkának legyen hol tartania a ruhákat, és az ennivalót, mikor éppen emberek vagyunk. Nem nagy az egész, két kis szoba, de a falak tele vannak a közös képeinkkel - az egyiken Celeste-el a sárga falevelek között fekszünk, és nevetünk, egy másikon Lily és Sheba farkasként, egy harmadikon én és Dicky, bevásárló szatyrokkal a kezünkben, és még sok másik... Annyi szép emléket osztok meg velük, hogy elképzelni is nehéz. Hogy minden megváltozhat? Egyikőnk se gondolta volna, egészen addig a napig. Hogy a falka egyszer szétszakad? Lehetetlen, mondtuk volna még egy éve. Hogy az emlékek eltűnnek? Soha.
Most Jack vonyítását hallom kintről. Telihold van, és most én vagyok az egyetlen, aki ember, de nemsokára én is átváltozom. Érzem a csontjaimban. A falka már csak rám vár. Valami hívogató van abban, mikor nekem énekelnek. Érzem, hogy érzik, amit most érzek. Hogy emlékszem. És lehet, hogy emberként nem felhőtlen az élet, de senki nem veheti el tőlem a farkasként eltöltött gondtalan perceket.
Ezzel a gondolattal álltam fel, mentem a hátsó ajtóhoz, és néztem fel a holdra. Még pontosan emlékszem, hogy megváltozott a látásom, és egy kecses szökkenéssel kiugrottam az erdő füvére. Újra ott voltam, ahol lennem kellett.