Előszó

Ha valahol azt mondtam, egy egyszerű kisvárosi lány vagyok, valamiért senki nem hitte el. Ennek az lehetett az egyik oka, hogy egyáltalán nem tűnök egyszerűnek, a másik pedig, hogy nem is vagyok az. A nevem nem elég ismert ahhoz, hogy az emberek lépten-nyomon felkapják a fejüket, ha meghallják, de ez így van jól. A nevem Ailen Evenglace, és a nevem görögül fényt, világosságot jelent. Ez szerintem nagyon illik a személyiségemhez és a külsőmhöz is. Hosszú, világosszőke hajam és tengerkék szemem van, emellett még a bőröm is világos. Kiskoromban gyakran mondták, hogy olyan vagyok, mint egy porcelánbaba, mert annyira törékenynek látszottam.  Most ha valaki rám néz,  elsősorban nem egy porcelánbaba jut rólam eszébe, hanem egy nagyvárosi tucatlány, aki megint csak nem vagyok. Szinte senki nem látja azt az erőt, ami bennem van. A természetfeletti nagyon idegen az átlagemberek számára, és sokan el is ítélik, ezért titkolom az igazi valómat. Talán furcsa lesz, de vérfarkas vagyok. Amikor átváltozom - teliholdkor, a durvább hidegektől, az idegességtől, a félelemtől - a személyiségem darabjai igenis megmaradnak a farkas valómban. Nem szörnyetegként kell elképzelni, egyszerű farkas leszek az átváltozásom után, csak egy kicsivel nagyobb. Igazából szeretek farkas lenni. Olyankor teljesen máshogy látom a világot, eltűnnek a problémák, csak az erdő marad, én, a hangok, az illatok, azok a pillanatok, amiket soha nem tudnék átélni emberként. Sokkal erősebben érzem a szagokat, megérzem a földi odújában bujkáló erdei egér szagát, nagyon távolról is, érzem az esőáztatta levelek illatát. A legjobb mégis az, amikor ősszel a lehullt leveleket érezhetem a mancsom alatt, vagy amikor futok a falkával a hóban. Ebben a városban csak néha hallani farkasüvöltést. Az én falkám minden tagja más városból jött ide, mert csak itt van erdő, és mind búvóhelyet kerestünk. A falkavezér, Jack, mindig befogadja az újakat, mert emlékszik rá, milyen volt nekünk, a kezdetekkor. A falkában én vagyok az egyetlen, aki nem szenvedett a "farkaskór" miatt. A többieket megharapták, de én született farkas vagyok. A szüleim mindketten megfertőzött vérfarkasok voltak, de külön falkába tartoztak. Mindketten harcoltak az emberségükért, soha nem akarták feladni az emberi oldalukat. Mikor én megszülettem, úgy gondolták, ez sikerült nekik - nem is igazán miattam, de a vérfarkasoknak igen ritkán lesznek gyerekei, vagyis nagyon ritkán. Amellett pedig akkor már második éve tudták elkerülni a telihold átváltoztató hatását. Azt hitték, visszakapták az emberi testüket. Akkor veszett el az utolsó reményük, mikor én először átváltoztam. Előtte való nap már éreztem, hogy valami történni fog, a vérem szinte várta a változást,. Meg is említettem az anyámnak, hogy furcsán érzem magam, de azt hitte csak beteg vagyok. Mikor másnak átváltoztam - egy különösen hideg téli nap volt - az apám csak annyit mondott az anyámnak: - Egyszerűen erre született, hát nem látod?  - és segített, hogy anyám feladhassa a reményt. Sokáig ők tanítottak, de ennek a hosszú, nagyon boldog időnek az emberek vetettek véget. Nem haragszom az emberekre, csak azt tették, amit helyesnek véltek. Az, hogy félnek, természetes. Egy pár túrázó látott minket keresztülrohanni az erdőn farkas alakban, és szóltak a rendőrségen. Itt eddig nem voltak farkasok. Mindenki megrémült.
Végül a szüleim egy vadászatban haltak meg, egy téli estén. Én éppen ember voltam. Amikor egy farkas meghal, a teste visszaalakul - pontosan ez történt a szüleimmel is. A vadászok abban a hitben éltek tovább, hogy az éppen túrázó szüleimet egy eltévedt puskagolyó ölte meg. A temetésre csak egy páran jöttek el, egyedül kellett végigszenvednek az egészet. Nem vigasztalt senki, mert alig ismertem a város lakóit, és nem is volt okuk - akik eljöttek, csak udvariasságból tették. A következő pár hónapot farkas alakban töltöttem, Kanadában. Olyan helyeken voltam, ahol nem feltűnő, ha egyszer-egyszer megjelenik egy farkas, és próbáltam felejteni, nem sok sikerrel. Örökre beleégett a tudatomba az a puskadörrenés, amit hallottam a házunk ablakából, és amely valószínűleg a szüleim halálát okozta. Kanadában találkoztam a falkával. Jack szíve rögtön megesett rajtam, és befogadott. Elég volt neki annyi, hogyha eszem, alszom, válaszolok néhány kérdésre, nem kényszerítette ki belőlem a választ, ha azt mondtam, nem szeretnék válaszolni. Biztos látta rajtam azt a kínt, amit átéltem, és miért ilyen megértő volt velem, nagyon hálás vagyok.  Jack, amikor átalakul, egy sötétszürke  farkas,  a bal hátsó lába pedig piszkosfehér. Olyan "a fejedbe látok" zöld szeme van. Az én farkasalakom fehér, ugyanolyan kék szemekkel, mint általában. A jobb fülem hegye fekete, ami olyan huncut kinézetet ad nekem... 
Az, hogy Jack falkájához tartozhatok, több nekem, mint megtiszteltetés. Olyan barátokat és sorstársakat találtam a személyükben, akikre szükségem van, és akiknek szükségük van rám. Néha olyan, mintha a sors vezérelt volna ide, hogy megtaláljam őket. Jack, Lily, Dicky, Celeste és Sheba szinte a családommá váltak ennyi idő alatt.
Van egy kis viskó az erdőben, amit együtt építettünk, hogy a falkának legyen hol tartania a ruhákat, és az ennivalót, mikor éppen emberek vagyunk. Nem nagy az egész, két kis szoba, de a falak tele vannak a közös képeinkkel - az egyiken Celeste-el a sárga falevelek között fekszünk, és nevetünk, egy másikon Lily és Sheba farkasként, egy harmadikon én és Dicky, bevásárló szatyrokkal a kezünkben, és még sok másik... Annyi szép emléket osztok meg velük, hogy elképzelni is nehéz. Hogy minden megváltozhat? Egyikőnk se gondolta volna, egészen addig a napig. Hogy a falka egyszer szétszakad? Lehetetlen, mondtuk volna még egy éve. Hogy az emlékek eltűnnek? Soha.
Most Jack vonyítását hallom kintről. Telihold van, és most én vagyok az egyetlen, aki ember, de nemsokára én is átváltozom. Érzem a csontjaimban. A falka már csak rám vár. Valami hívogató van abban, mikor nekem énekelnek. Érzem, hogy érzik, amit most érzek. Hogy emlékszem. És lehet, hogy emberként nem felhőtlen az élet, de senki nem veheti el tőlem a farkasként eltöltött gondtalan perceket.
Ezzel a gondolattal álltam fel, mentem a hátsó ajtóhoz, és néztem fel a holdra. Még pontosan emlékszem, hogy megváltozott a látásom, és egy kecses szökkenéssel kiugrottam az erdő füvére. Újra ott voltam, ahol lennem kellett.