3. fejezet

Sziasztok! Itt a 3. fejezet, kicsit késve, de nem nagyon jutottam géphez az elmúlt egy hétben, és ezt a fejezetet is nekem kellett megírnom (nem mintha sajnálnám, szeretek írni) mert Rana "kilépett a szerkesztőségből"... Egyedül maradtam, és lehet, hogy ezek után ritkábban lesznek fejezetek, kb. kéthetenként, de megpróbálok ennyi idő alatt hosszabb fejezeteket írni és így bepótolni a lemaradást! A story igazán csak most kezdődik, de a következő 2 fejezetből úgyis kiderül, hogy most mire gondoltam.... (: 

Jó olvasást! (: 

Shelby

A  kezdetek

Ailen

A szemem nem akart kinyílni, hasogatott a fejem és nem tudtam, hogy kerültem a földre.  A falkatársaim körülöttem beszéltek, de az is csak suttogásnak tűnt. Nyugtalanok voltak, ahogy én is.  Mikor végre sikerült kinyitni a szememet, rögtön elvakított a környezetem tiszta fehérsége. Áú.
A hangok körülöttem elhallgattak, én meg összeszorított szemhéjakkal vártam, hogy valaki megszólaljon. Rettentően fájt mindenem. Mi történhetett velem? Az utolsó emlékem, hogy farkas voltam és menekültünk. Vadászok.
De most ember voltam...
A nevemen szólítottak, olyan hangok, amiket ismertem. Jack. Dickie. Sheba. Hol vannak a többiek? Megsérültek? Vagy még rosszabb? Az utolsó gondolatom az volt, hogy bármi történt, az én hibám, aztán elsötétült minden és elájultam. De legalább megszűnt a fájdalom is. Egy időre.

Dickie  

Ailen két napig eszméletlen volt. 
Végig mellette voltunk, én és Sheba. Jack figyelte Celeste-et. Ő is megsérült, bár nem olyan súlyosan, mint Ailen. Ez biztosan nem véletlen volt. Minket kerestek, ránk vadásztak.
Ailen azon a két napon csak egyszer tért magához, és csak keveset beszélt. Nagy részben csak nyöszörgött és azt mondogatta, hogy mindene fáj. Ezen nem tudtam segíteni, mert a falka nem tart gyógyszereket. Általában nincs szükségünk rá. Olyan rossz volt látni, hogy szenved…
Egyszer mondott csak értelmes mondatot, azt, hogy: - Az én hibám.
Shebával egymásra néztünk.  Mindketten jól tudtuk, hogy mire gondolt.
Néha Jack is benézett, és néha felváltották egymást Shebával. Ailen-nek és Celeste-nek is több törött csontja volt, így nem tudtak átváltozni. Emberként pedig nem sok esélyük volt rá, hogy túlélik. Kórházba nem vihettük őket, mert egy átlagos ember már ennyit se élt volna túl (egy nem vérfarkas emberre gondolok) és azért ez kicsit  feltűnő lenne. El kellett volna mennünk a közelből, mert itt nem voltunk biztonságban. Mégis maradtunk.


Két nap múlva, mikor felébredtem, Ailen teljesen magánál volt, bár egy kicsit kómás volt a tekintete. Láttam rajta, hogy a fájdalmai nem csillapodtak, de legalább  már nem volt abban  a "lehet, hogy fel se ébred" kritikus állapotban. Valamennyire megnyugodtam, de nem teljesen, mert tudtam, hogy Celeste még mindig eszméletlen.
- Mi történt velem?
Ez volt az első kérdés, amit Ailen feltett nekem.  Próbáltam úgy megmagyarázni neki a vadászos ügyet és azt, hogy meglőtték, hogy  ne érezze hibásnak magát. (Mondanom se kell, nem sikerült...) Szabályosan eltorzult az arca, mikor (miután rákérdezett) elmondtam neki, hogy milyen állapotban van Celeste. Látni akarta, mégpedig azonnal, és meg akarta nyugtatni a többieket. Annyira láttam rajta, hogy helyre akarta hozni a hibáját, de tudtam, hogy ez Jack-et nem hatja majd meg. Segítettem neki átmenni abba a szobába, ahol Celeste feküdt - volna, de nem volt ott. Jack-et és Sheba-t se láttam sehol, csak egy üzenetet találtunk:

 ,, Dickie! Vigyázz Ailen-re! Celeste-et bevittük a kórházba. Remélem  minél hamarabb visszaérünk, de ha Celeste-et bent tartják, visszaküldöm Sheba-t. Ha Ailen felébredne, hívj fel, nálam van a mobilom. 

  Jack. "

Megkerestem a telefonomat és  beütöttem Jack számát.  
 -Szia, Jack.
- Dickie! Pont hívni akartalak. Hogy van Ailen?
- Jól, magához tért.
- Adj neki fájdalomcsillapítót, vettem.
- OK. Celeste?
- Átváltozott a kocsiban, hazafelé tartunk. Farkasként mégsem vihetem be a kórházba. Azt meg nem kockáztattam meg, hogy állatorvoshoz vigyem. - nevetgélt.
Ha olyan jó kedve van, hogy nevetgél, akkor nem lehet nagy gond - gondoltam .
- Rendben, akkor nemsokára  itt vagytok?
- Persze.
- Szia.  - Köszöntem el, de a telefon már süket volt. Mikor Jack és Sheba visszaértek, Ailen már elaludt. A fájdalomcsillapító hatása.  

Ailen

(pár héttel később)

Három hetet kaptam a felépülésre, mondanom se kell, hogy ez egyáltalán nem volt elég. De pontosan három héttel az ébredésem után, mikor kimentem a ház elé, már ott vártak. A vadászat óta nem tudtam a szemükbe nézni. Ott álltak, sorfalat alkotva előttem, komoly arccal. Egyedül Dickie-n láttam némi bizonytalanságot. Baj lesz, gondoltam. És igazam volt. Egymásra néztek, hogy ki szólaljon meg, de senki nem vállalta, így hát Jack-hez került a szó, akinek, mint falkavezérnek, nem volt választása. Mikor megszólalt, hallottam a hangján, hogy éppen annyira nem akarja kimondani ezeket a szavakat, amennyire én nem akarom meghallani. De ez ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekelt senkit. Mégse az ő hangja volt, amit először meghallottam. Lily.
- Ailen, ez nekünk is nehéz döntés volt.
Valahogy úgy tűnt, mintha már egyáltalán nem tartoznék közéjük. A tekintetüktől sírnom kellett, de próbáltam erősnek maradni. Egyáltalán nem voltam az. Jack egyszerűen és érthetően fejezte ki magát, mert mindketten tudtuk, ha egyszer elkezd magyarázkodni, oda a szigorúsága. Nem tudna haragudni rám.
- Mostantól nem vagy a falka tagja.
Ez pont az volt, amire számítottam, de akkor is mellbe vágott. Csak egy pár perccel később vettem észre, hogy az összes cuccomat (pontosan egy sporttáskányi cuccot) kipakolták a földre, a ház elé. Ez volt a bizonyíték, hogy komolyan gondolják.  Akkor viszont olyan érzés tört rám, amire egyáltalán nem számítottam. Harag. Egy kis bosszúvággyal. Irigységgel. Haragudtam Jack-re, az összes falkatagra, mindenkire, aki nem kiáltott fel rögtön, hogy ne. Az arcomon ezek közül az érzelmek közül egy se látszott.
Csak annyit vettem észre, hogy farkas alakban vagyok, és nem tudom kontrollálni az érzéseimet. Megtámadtam Jack-et.

2. fejezet

Szóval ez lenne az a fejezet, amiben kicsit részletesebb képet kaphattok arról, ami miatt a story további története kialakult, az árulásról. Remélem lett olyan jó, mint az előző, de egy kicsit rövidebbre sikerült... Tényleg remélem, hogy a tartalma kárpótol titeket (:
Jó olvasást!

A könyvespolcokon keresgélve valamiért nem akart a kezembe kerülni egyetlen farkasokról szóló könyv sem. Nemhogy rólunk nem találtam semmit, de még a normális szürke farkasokról se! Bár a vérfarkasokról maximum valami fantasy regényt találhattam volna... Már órák óta itt keresgéltem, ezelőtt pedig körbejártam négy nagy könyvtárat, és még két kisebb könyvesboltot. Sehol semmi, legalábbis semmi használható. Mi valószínűleg nem Jacob Black sorsát fogjuk elemezni a falával, azért is, mert Jacob Black nem létezik, meg azért is, mert nagyon nem érdekel minket. Akkor érintette meg valaki a vállamat. Azt hittem, hogy egy eladó, aki csak azért jön, hogy megkérdezze, miben segíthet, ezért hátrafordultam és ezt mondtam:
- Köszönöm, csak körülnézek.
Akkor esett le, hogy a valaki a hátam mögött véletlenül se eladó, hanem egy körülbelül velem egykorú srác. Kócos szőke haj, nagy kék szemek, elbűvölő mosoly, valahogy nem értettem, hogy ő minek jött egy könyvesboltba... Ha egy tinisorozat főszereplő válogatására menet beugrott valami könnyű olvasmányért, akkor még értem is, de ez a hely annyira nem hozzá illő... Köszöntem neki, ő is köszönt, aztán megkérdezte, segíthet-e keresni, mert látja, hogy elég régen böngészek már. Ellenállhatatlan ajánlat, több szem többet lát.
- Farkasokról keresek infót, de bármilyen vérfarkasos fantasy tucatregény is jöhet. - mondtam, mire meglepetten nézett rám, aztán felállt, és elindult az ismeretterjesztő könyvek polcai felé. Kellett neki legalább tíz perc, hogy találjon egy vastag ( jó ezer oldalas ) könyvet a szürke farkasok életmódjáról, élőhelyeikről, és mindenről amit tudni tehet róluk. Megvettem, megköszöntem a segítségét, és hazamentem. Azt hittem, soha többé nem találkozunk. Vagy talán ezt reméltem. De nem így lett...
Másnap Jack rám osztotta a feladatot, hogy menjek el felderítésre az erdőbe. Közeledett a hideg, és mivel nem nagyon volt téli ruhánk, a tél nagy részét általában farkas alakban töltöttük.  Sosem fogom megtudni, hogy került Richard az erdőbe. Mikor megláttam, éppen átváltozásra készültem, és majd szívbajt kaptam tőle. Szerintem ő is meglátott, mert csak megfordult és elment. Minél gyorsabban vissza akartam menni a falkához, de féltem, hogy követne, úgyhogy sétáltam egyet. Aznap nem láttam többet. Jack veszekedett velem, mert órákig kint voltam, mégsem tudtam meg semmit. Akkor kezdett kicsit megértőbb lenni, mikor megmondtam neki, hogy csak azért nem változtam át, mert nem akartam, hogy megtalálják a falkát. Két hét múlva mindenki átváltozott, és vártuk a telet.

Tél előtt egyszer voltam még ember, és akkor beszéltem utoljára Richard-al. Már tudom, hogy nem kellett volna. Miért tűnt olyan megbízhatónak?? És én miért adtam tovább a falka titkát? Ha csak az én sorsom múlt volna rajta, nem is akkora baj, de a falka... hát, igen. Camille, Dickie, Jack, sajnálom. Hülye voltam, de mindenki hibázik.
A téli erdő olyan lehangoló. Jack imádja, mert farkasként látni az egészet... nagyon más. Még a téli, halott erdőben is csak az életet látod. Én nem szeretem a hideget, mert ha sokáig hideg van, sokáig farkasnak kell maradnom. És nem szeretek vadászni. Biztos hülyén hangzik, hogy vérfarkasként nem bírom a vért, de így van. És sajnálom az egereket.
Jack egész télen nagyon vidám volt, csak az oda-vissza változás nem tetszett neki, tavasz felé. Dickie elkapott valami náthaszerűt... Most komolyan, náthás farkas? (:  Sheba egész télre eltűnt, Celeste-el együtt. Camille ugyanolyan volt, mint eddig, undok. De ettől függetlenül engem is elszomorított, mikor Jack elmondta - Camille meghalt. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy az egész az én hibám. A temetés előtti napig abban a hitben éltem, véletlen volt  az egész. Talán soha nem tudtam volna meg az igazságot, ha Richard nem ír egy hosszú e-mail-t, amiben leírja, hogy -hű de nagyon sajnálja- és hogy nem akarta veszélyeztetni a falkámat. Igen, Camille nem volt éppen a legeslegjobb barátnőm, de a falkatársam és a sorstársam volt. Ha valakit hibáztathatok magamon kívül, az Richard, de kettőnk közül én voltam a hülye. Megkezdődött a hajtóvadászat.