2. fejezet

Szóval ez lenne az a fejezet, amiben kicsit részletesebb képet kaphattok arról, ami miatt a story további története kialakult, az árulásról. Remélem lett olyan jó, mint az előző, de egy kicsit rövidebbre sikerült... Tényleg remélem, hogy a tartalma kárpótol titeket (:
Jó olvasást!

A könyvespolcokon keresgélve valamiért nem akart a kezembe kerülni egyetlen farkasokról szóló könyv sem. Nemhogy rólunk nem találtam semmit, de még a normális szürke farkasokról se! Bár a vérfarkasokról maximum valami fantasy regényt találhattam volna... Már órák óta itt keresgéltem, ezelőtt pedig körbejártam négy nagy könyvtárat, és még két kisebb könyvesboltot. Sehol semmi, legalábbis semmi használható. Mi valószínűleg nem Jacob Black sorsát fogjuk elemezni a falával, azért is, mert Jacob Black nem létezik, meg azért is, mert nagyon nem érdekel minket. Akkor érintette meg valaki a vállamat. Azt hittem, hogy egy eladó, aki csak azért jön, hogy megkérdezze, miben segíthet, ezért hátrafordultam és ezt mondtam:
- Köszönöm, csak körülnézek.
Akkor esett le, hogy a valaki a hátam mögött véletlenül se eladó, hanem egy körülbelül velem egykorú srác. Kócos szőke haj, nagy kék szemek, elbűvölő mosoly, valahogy nem értettem, hogy ő minek jött egy könyvesboltba... Ha egy tinisorozat főszereplő válogatására menet beugrott valami könnyű olvasmányért, akkor még értem is, de ez a hely annyira nem hozzá illő... Köszöntem neki, ő is köszönt, aztán megkérdezte, segíthet-e keresni, mert látja, hogy elég régen böngészek már. Ellenállhatatlan ajánlat, több szem többet lát.
- Farkasokról keresek infót, de bármilyen vérfarkasos fantasy tucatregény is jöhet. - mondtam, mire meglepetten nézett rám, aztán felállt, és elindult az ismeretterjesztő könyvek polcai felé. Kellett neki legalább tíz perc, hogy találjon egy vastag ( jó ezer oldalas ) könyvet a szürke farkasok életmódjáról, élőhelyeikről, és mindenről amit tudni tehet róluk. Megvettem, megköszöntem a segítségét, és hazamentem. Azt hittem, soha többé nem találkozunk. Vagy talán ezt reméltem. De nem így lett...
Másnap Jack rám osztotta a feladatot, hogy menjek el felderítésre az erdőbe. Közeledett a hideg, és mivel nem nagyon volt téli ruhánk, a tél nagy részét általában farkas alakban töltöttük.  Sosem fogom megtudni, hogy került Richard az erdőbe. Mikor megláttam, éppen átváltozásra készültem, és majd szívbajt kaptam tőle. Szerintem ő is meglátott, mert csak megfordult és elment. Minél gyorsabban vissza akartam menni a falkához, de féltem, hogy követne, úgyhogy sétáltam egyet. Aznap nem láttam többet. Jack veszekedett velem, mert órákig kint voltam, mégsem tudtam meg semmit. Akkor kezdett kicsit megértőbb lenni, mikor megmondtam neki, hogy csak azért nem változtam át, mert nem akartam, hogy megtalálják a falkát. Két hét múlva mindenki átváltozott, és vártuk a telet.

Tél előtt egyszer voltam még ember, és akkor beszéltem utoljára Richard-al. Már tudom, hogy nem kellett volna. Miért tűnt olyan megbízhatónak?? És én miért adtam tovább a falka titkát? Ha csak az én sorsom múlt volna rajta, nem is akkora baj, de a falka... hát, igen. Camille, Dickie, Jack, sajnálom. Hülye voltam, de mindenki hibázik.
A téli erdő olyan lehangoló. Jack imádja, mert farkasként látni az egészet... nagyon más. Még a téli, halott erdőben is csak az életet látod. Én nem szeretem a hideget, mert ha sokáig hideg van, sokáig farkasnak kell maradnom. És nem szeretek vadászni. Biztos hülyén hangzik, hogy vérfarkasként nem bírom a vért, de így van. És sajnálom az egereket.
Jack egész télen nagyon vidám volt, csak az oda-vissza változás nem tetszett neki, tavasz felé. Dickie elkapott valami náthaszerűt... Most komolyan, náthás farkas? (:  Sheba egész télre eltűnt, Celeste-el együtt. Camille ugyanolyan volt, mint eddig, undok. De ettől függetlenül engem is elszomorított, mikor Jack elmondta - Camille meghalt. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy az egész az én hibám. A temetés előtti napig abban a hitben éltem, véletlen volt  az egész. Talán soha nem tudtam volna meg az igazságot, ha Richard nem ír egy hosszú e-mail-t, amiben leírja, hogy -hű de nagyon sajnálja- és hogy nem akarta veszélyeztetni a falkámat. Igen, Camille nem volt éppen a legeslegjobb barátnőm, de a falkatársam és a sorstársam volt. Ha valakit hibáztathatok magamon kívül, az Richard, de kettőnk közül én voltam a hülye. Megkezdődött a hajtóvadászat.