1. fejezet

Az erdőben ültem egy kidőlt fatörzsön és gitározgattam. Ha teljesen ember vagyok, általában ezt csinálom, mert a zene az egyetlen dolog, amitől tényleg embernek érzem magam. Csak ez köt az emberi világhoz - vagyis ez is, de erről majd később. De tudom, hogy aznap nem a szokásos okok miatt voltam kint - nagyon szomorú voltam, ha így érthető. Otthonról - magyarul a házból, ahol éltem a szüleimmel, és ami ma már  semmit nem jelent nekem - csak egy pár dolgot hoztam el egy sporttáskában. aznap délután a sok régi kacat között találtam egy fényképet. egy majdnem húsz éves, elsárgult régi fényképet a szüleimről, ami könnyeket csalt a szemembe. Anyukám, Sarah, éppen megölelte az apámat, Petert. Mindketten nevetnek a képen, csak úgy süt az arcukról a boldogság. Őszintén szólva az egyetlen ok, amiért ez a kép sírása késztetett engem, hogy mindig ilyenek voltak. Mindig örültek mindennek, még a legrosszabb helyzetben is képesek voltak nevetni, és ezt az optimizmust mindenki tisztelte és szerette. Ahogy én is. Ez a kép - elsárgult, gyűrött, régi - valahogy az őszt juttatta eszembe. Mert a szüleim sorsa valahogy nagyon hasonlított a falevelekre. Kapaszkodtak a saját kis fájukba - az emberségükbe - és boldogok voltak, sikeresek, olyanok, mint a tavasszal kizöldült levelek. Aztán, miután egy kis őszi szellő lesodorta őket a fájukról - ez lennék én - miattam és értem hulltak le, a farkaslétbe. Végül a kis őszi szellő miatt taposták el őket, mint amikor a vadászok ráléptek az avarra... Ez járt a fejemben, mikor Dickie odajött. Nem szólalt meg, csak leült, hallgatott. Tőlem se várta el, hogy megszólaljak, hát én is csak csöndesen hallgattam az erdő halk neszeit. Nemsokára odajött Jack, Sheba, és nem sokkal ezután Celeste. Senki nem szólt hozzám, egymással se beszéltek. Megtaláltam Jack tekintetét és láttam, hogy akármit teszek, csak meg szeretnének nyugtatni. Apu hangját hallottam a fejemben, hogy azt mondja: - Ő erre született, nem látod?? - és akkor már tudtam, hogy mire van szükségem. A szüleim azt tanították nekem, ha szomorú vagyok, próbáljam másként látni a dolgokat. Keressek másik szemszöget. És akkor éppen ezt akartam tenni. Csak átváltoztam, egyszerűen, fájdalom nélkül. Ebben is különleges vagyok a falkában, mivel én vagyok az egyetlen született farkas, nekem nem okoz fájdalmat a változás, úgy mint a többieknek. Nem kellett elmondanom senkinek, hova megyek, tudták anélkül is. Mintha látták volna a gondolataimat. De azt hiszem, egyszerűen csak ismernek. Elindultam.
Az út hosszú és fárasztó volt, de az, hogy láthattam a szüleim sírját, nem sokat segített. Hibásnak éreztem magam a halálukért, vissza akartam tekerni a múltat, mint egy filmet, hiába tudtam, hogy lehetetlen.
Az, hogy farkasként nem érzünk, határozottan nem igaz. Másként fogjuk fel a dolgokat, de ugyanúgy gyászoljuk a halottainkat. Azt hiszem, aznap könnyeztem először farkas alakban. A szüleim sírköve nagyon egyszerű volt, semmi jele rajta, hogy különlegesek voltak - bár az átlag ember ezt honnan is tudhatná - és ezt szerintem egyedül én éreztem.  Hogy különlegesek voltak, nem kérdés. Sokaknál jobbak, a legtöbb embernél önfeláldozóbbak, jobban ismerték ezt a világot, mint ahogy egy átlag ember valaha is megismerheti. Kell, hogy emlékezzenek rájuk - gondoltam.
A sírt nem díszítette semmi, csak egy csokor poros, ronda művirág és egy soha meg nem gyújtott mécses. Hogy annyi tisztelet se legyen az emberekben, hogy néha-néha egy szál virágot hozzanak, vagy legalább ezt a ronda művirágot leporolják, nevetséges. Fogtam a műanyag virágot, és elindultam vele a temető másik fele felé, hogy a műrondaság a kukában végezze - de félúton összeroskadtam. A gyászom mérhetetlen súlya téglaként szakadt rám, én csak ott maradtam a földön fekve, összetörve a sárban. Egyedül, csak én és a gyászom.
Hónapokig álltam a gyász hatása alatt, az, hogy az érzéseimről beszélni tudjak valakivel, szinte lehetetlennek tűnt. Soha nem szerettem, ha sírni láttak, mert attól mindig gyengének éreztem magam. Végül a jeget Dickie törte meg - jószívű, kedves Dickie, ez most neked szól.
Téged soha nem sértett, ha egy kicsivel hangosabban válaszoltam, mint kellett volna, soha nem szidtál, ha goromba voltam, nem érezted fenyegetve magad a jelenlétemben, nem féltél tőlem, mindig a javamat akartad - és a legfontosabb, mindig őszinte voltál! Dickie, ha te nem álltál volna mellettem, már biztosan nem élnék. Nem kellett sokat beszélned, csak annyit mondtál : - Mondd el, mi bánt!
Végighallgattad, hogy kiöntöm a szívemet, nem szakítottál félbe, csak végighallgattál. Nagyon jó hallgatóság voltál. Olyan jó volt, hogy mindent elmondhatok valakinek, Dickie! El se tudod képzelni... És te nem csak meghallgattál, hanem eltűrted az ideges kirohanásaimat, vigasztaltál, kisírhattam magam a válladon. Mindezért nagyon hálás vagyok.
Hogy mi vitt arra, hogy ezt írjam?
Főleg a bűntudat. És az, hogy nem csak simán hálás vagyok, hanem meg is szerettelek ennyi idő alatt. Egy kicsit olyan, mintha a  segítségedért cserébe adnom kéne valamit... De most a legfontosabb az, hogy úgy érzem, megérdemled, hogy tudd  az igazságot. Nem tudom, emlékszel-e még a Thunderbird&Whale könyvesboltra, ahol a farkasokról szóló ismeretterjesztő könyveket keresgéltük. ez elég régi emlék, és te most jó sokáig farkas voltál, hát nem tudom, mire emlékszel, de volt ott egy srác, mindig dúdolgatott. Akkor beszéltem vele először, mikor már sokadjára mentünk oda - Camille, egy új farkas nem tudott visszaváltozni, és az okokat kerestük. A fiút Richard-nak hívják, és mindent tud rólam. Vagyis rólunk. Sajnálom. Vagyis, ha teljesen őszinte akarok lenni és az akarok lenni, nem sajnálom, hogy elmondtam neki. ( Emlékszem, teljesen hülyének nézett, mikor elmondtam, vérfarkas vagyok, és nem is hitt nekem addig, míg át nem változtam előtte.) Inkább azt sajnálom, hogy ő továbbadta... és azt, hogy mindez Camille életébe került. Tudom, hogy a bizalmatok felém már teljesen elveszett, de értsétek meg, hogy tényleg nem akartam. Nem gondoltam a következményekre, csak a saját bánatommal törődtem, támogatókat kerestem. Hülye voltam, tudom. Sajnálom Camille-t és a falkát. Rájöttem, hogy bár nem szándékosan, de ugyanolyan helyzetbe juttattalak titeket, amilyenbe engem a vadászok. Ha valaki, hát én tudom, milyen a gyásztól szenvedni, és ezt soha nem kívántam nektek. Higgyétek el, bármikor boldogan átvenném az összes szomorúságotokat, mint hogy ti is átéljétek a fájdalmamat. Ez az én rémálmom. Tudom, hogy féltek, a bizalmatok elveszett, az életetek, vagyis az életünk veszélyben van, és Jack idén még nem volt ember.
Sajnálom, Dickie!