12. fejezet

(Sziasztok! Ezt a fejezetet akkor írtam, mikor 2011. 07. 21.-én, csütörtökön, hajnali 2-kor arra ébredtem, hogy lázam van, mindenem fáj és olyan sápadt vagyok, mintha most keltem volna ki a sírból. Megijedtem a tükörképemtől. Tényleg. Ezért egy kicsit változtattam a történeten és megírtam ezt a fejezetet. Azért Hannah szemszögéből, mert őt egy kicsit önmagamhoz hasonlítom. És... igen, a lázálmomban is szerepelt. Megálmodtam ezt a fejezetet, mondjuk úgy. (: Nem tudom, mennyire lett jó, de remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Lena B.)

Hannah

Éreztem és hallottam, hogy Craig és egy férfi, akinek nem ismertem fel a hangját, a ruhám ujját szaggatják, és vizes törölközőket pakolnak rám. Nehéznek éreztem a végtagjaimat, mintha nem tudnék mozogni, bár nem is próbáltam. Már arra gondolni, hogy nem kéne mozdulni, fárasztó volt. Hogy kerültem egyáltalán haza? Nem emlékeztem. Semmire. A hazaút csak egy ködös folt volt az emlékezetemben, a mohás fák és az eső áztatta föld illata, a vadászat, a rohanás mámora, a vér keserű íze a számban.... A gida rémült tekintete. Az beleégett a tudatomba. A képek megállíthatatlanul jöttek, láttam az összes vadászatomat a csukott szemhéjam alatt. A fejem majd széthasadt a fájdalomtól. Sikítani akartam, de nem tudtam. A hideg törölközők nem segítettek, legalábbis a fájdalom nem enyhült. A fejem égett, a végtagjaim pedig lefagytak a hideg víztől. Tűz és víz? Vicces...
Aztán a fájdalom enyhült, az égés csillapodott és én elaludtam. Az álmaim semmivel nem voltak jobbak a valóságnál. Színek, amik bántották a szemem, mint egy fényrobbanás, hangok, amiket nem tudtam elviselni... nem egy tipikus rémálom. De nekem rosszabb volt minden addigi rémálmomnál. És életemben először, mikor az egész egyetlen sötét, fekete végtelenségben véget ért, féltem. Mert elgondolkoztam azon, hogy mi jöhet még ez után. A szenvedés után. Meghaltam?
Bolyongtam egyedül a sötétben és próbáltam rájönni, hogyan ébredhetnék fel. Elhittem, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Máskor könnyedén felébresztettem volna magamat, mert már tudom, hogyan kell. De most... a feketeség nem volt se valóságos, se valóságtalan. Valahol a kettő között félúton. Nyugtalanítóan üres. Aztán hirtelen árnyékok jelentek meg. Ne kérdezze senki, hogy hogyan láttam egy fekete végtelenségben árnyékokat. Talán nem is láttam. Éreztem, hogy ott vannak. Ismerősek voltak, olyanok, akik kedvesek nekem. Nem emberek. Nem is alakváltók. Hatalmasabbak nálunk, olyanok, akik felveszik az alakunkat de nem alacsonyodnak le hozzánk. Talán... állatszellemek. De nem biztos. Tiszteletet parancsolóak voltak, félelmetesek és gyönyörűek. Nem is értem, hogy lehet ennyire rémisztő, és mégis ennyire szép akármi is. Ahogy felém haladtak már nem csak éreztem, hogy ott vannak, de láttam is. Fehér körvonalak, mint a szellemek... mégis, amire legjobban emlékeztetettek, a patrónus. Mint a Harry Potter filmekben. Tudom, rossz hasonlat. A patrónusokkal ellentétben ezek nagyon is léteztek. Vagyis, a fejemben léteztek.
Lépkedtek felém, olyan kecsesen és finoman, ahogy egy erdei állat sose tudott volna, olyan érzésem támadt, mintha az enyém lenne a világ összes ideje. Talán az enyém is volt. A farkas, az oroszlán és az őzsuta lépett előrébb, a többiek, mert voltak még páran, hátrébb maradtak. Figyeltek. Az Őzsuta felé fordultam.
- Én nem vagyok szörnyeteg. - mondtam. Felém fordította fényes fejét, hogy a szemembe tudjon nézni. Mintha a lelkembe látott volna. Igen, talán mind a lelkembe láttak.
- A gidára gondolsz? Hát persze, hogy nem. De ha belegondolsz, egy kicsit mindenki az.
- Ezt nem értem.
- Tudom. De meg fogod érteni. - Ahhoz képest, hogy nem is olyan régen a saját fogaimmal és karmaimmal vettem el egy őzgida életét, (akire/amire valamiért kezdtem Őzsuta gyermekeként tekinteni) rendes volt velem. Segítőkész... és megértő. A többiek türelmetlenek voltak. A farkas unottan ásított egyet, így láthattam hatalmas fogait.
- Mondd el neki, Oroszlán, legyünk végre túl rajta. Kezdem unni.
- Mit kell elmondanotok nekem?
Az oroszlán rám nézett. Azúrkék szemei túl értelmesek, túl őszinték, túl sok bennük az érzelem... annyira emberi. Túl emberi. Természetfeletti. Mondjuk, végül is kiderülhet, hogy minden mese igaz.
- Tudod, Hannah....
- Honnan tudod a nevemet?
- Nincs olyan oroszlán, akinek ne tudnám a nevét. Szóval, el kell neked mondanom a Mások történetét, mert a folytatásában komoly szereped lesz. Készen állsz?
- Hát... persze.
- Valamikor, több ezer évvel ezelőtt, mikor az emberek még nem féltek az ismeretlentől, ez a föld még a miénk volt. Tiszteltük egymást, tanítottuk egymást, és ha az kellett, megvédtük egymást az emberekkel. Akkor az embereknek még ugyanannyit ért egy állat élete, mint a sajátjuk. Ez akkor változott meg, mikor egyszer egy férfi az erdőt járva, szánt szándékkal megölt egy farkast. Hatalmas vérontás kezdődött. De hát mindkét oldalnak voltak gyengeségei. A mi gyengeségünk egy farkas volt, aki szerint ha behódolunk az embereknek, talán túlélhetjük. Nagyon sokan követték, de még így is sokan maradtunk. Az emberek gyengesége pedig egy varázslónő volt, aki szinte az erdőben nevelkedett. Árva volt, minket tekintett a családjának. Segíteni akart nekünk. Mágiával. Most már tudod, kik vagyunk.
- Ti vagytok a Halhatatlan Lelkek! Az álmomból! Ti vagytok, akik odaadtátok a testeteket és véreteket az embereknek. Ti alkottátok meg az első alakváltókat.
Az oroszlán mintha mosolygott volna. De nem kellett ez a mosoly ahhoz, hogy tudjam, igazam van. Mikor kimondtam, már tudtam. Nem tudom, honnan, de tudtam.
- Igen, lányom.
Lányom. Ez a szó igazabbnak tűnt mint bármi, amit eddig mondtak nekem. Szóval egy eszköz vagyok, hogy újra béke legyen a két oldal közt.
A történet miatt pedig kezdtem megérteni, amit Őzsuta mondott. Egy kicsit mindenki szörnyeteg.

11. fejezet

Az Őrzők - Lucian

A lány jövője zavaros, teli válaszutakkal, csalódással, fájdalommal, rossz döntésekkel és halállal. Valahogy mégis úgy tűnik, mintha irányítani tudná a sorsát, nem úgy, mint Dickie. Az ő Végzete már meg van írva, és igen, részben Ailen-től függ, de a sorsa elkerülhetetlen. Már a születése előtt kiválasztották.

A Sorskönyv semmit nem mutatott róla, csak azt, amit már tudtunk. A Tanács feszülten várakozott, várták, hogy közvetítsek egy látomást, de a Könyv semmit nem mutatott. Lapoztam. Sheba Wright, Celeste Wolfe, Jack és végül Sarah, Peter és Ailen Evenglace. Ailen oldala, bármilyen kitartóan néztem is, üres maradt, de a szüleié... felkaptam a fejem. Az ő oldaluknak feketének kéne lennie. Ők meghaltak. De most a Könyv mégis mutat nekünk valamit. Azt a pillanatot mutatta meg először, amikor meghaltak, aztán visszament az időben. Sarah egy asztal fölé hajolva ír. Aztán egy egyszerű, sima fekete könyvborítót láttam, amire arany betűkkel volt felírva a cím. Sarah & Peter Evenglace - Mások. 

Rögtön ezután a Könyv Ailen arcát mutatta nekem, és egy üzenetet, vörös betűkkel.

"Az Áldozat órája Vérhold."

- Az Áldozat órája Vérhold. Ez mit jelenthet? 

- A Vérhold nem Ailen-ről szól. Azt tudjuk... - szólalt meg Audrina. - A Vérhold a Mások ünnepe. És az Áldozaté.

- Igen, ezt tudjuk, de a Vérhold idején Ailen még alakváltó lesz. És a Könyv már elárulta, ki lesz az Áldozat.

- Az Áldozatról mesélt... de arról mesélt-e, hogy Ailen-nek milyen szerepe van az Áldozat sorsában? - szólt hozzá a Bölcs, és igaza volt... ez a kérdés sokkal fontosabb, mint az előbbi.

- Nem lehet Ailen a Választó, ha erre gondolsz. A sorsa nem ezt jelölte ki neki. Ott kell lennie a Vérholdon, de nem kell szerepet játszania. Ha a Sors szerepet szán neki, majd közbeszól. - szólt megint a bölcs és mint mindig, most is igazat kellett adjunk neki. Az Áldozat kérdése is előttünk volt még. 

Az Áldozat, aki Vérhold idején megtudhatja a sorsát, de ezért cserébe fel kell áldoznia az egyik Életét. Szóval, választania kell, ember és állat között.

Ez igazából csak egy próbatétel. A Könyv megmutatja neki a sorsát, aztán felajánlja a lehetősséget, hogy megváltoztathassa azt. 

A lapok kiszöktek a kezem alól, a Könyv az első lapnál nyílt ki előttem, ott, ahol a névsorunk volt írva. Az Őrzőket örök idők óta a Sorskönyv választja ki. Most a lista végén ott várt egy vörös tintával írt név... a Tanács tagjai meglepetten néztek össze.

Celeste Wolfe.

Celeste

Az éjszaka közepén felébredtem. Nem tudtam, miért, hogyan, azt se tudtam, hány óra van. Csak felébredtem és vártam. Vártam, hogy eszembe jusson, mi az, amit álmomban láttam. Denevérek, alakváltók. És egy név. Lucian. Lucian azt mondta: "Várunk rád."

Annyira... valóságosnak tűnt az egész. Inkább látomásnak, mint álomnak. Aztán rájöttem, mi az a furcsa érzés, amit az álmomban is éreztem és az ébredésem óta is, folyamatosan. Ha képregény vagy rajzfilmfigura lennék, most egy kis villanykörte világítana a fejem felett. Hát persze, ez egy üzenet. Meg kell keresnem őket, akárkik is ők. A tenyerem sajogni kezdett. Felemeltem a kezem és láttam, hogy a tenyeremen egy fekete, kusza vonalakból álló tetoválás - vagyis, gondolom az - volt. Olyan szimbólumokkal, amik, ha jól tippelem, az első alakváltók óta létezhetnek. Mikor ezt gondoltam, tudtam, hogy igazam van. Nem tudom, honnan, de tudtam.
Valami kényszerített hogy felálljak és elinduljak, nem törődve azzal, mennyire hangosak a lépteim, valami felé, amiről csak annyit tudtam, hogy valamiféle kapcsolatban áll a mintával a tenyeremen. Kiléptem a házból és a lábaim maguktól vittek, mintha tudtam volna, merre megyek.
Mikor odaértem a romkastélyhoz, tudtam, hogy jó helyen járok. Lucian kilépett az árnyékból és rám villantotta tökéletesen fehér Signal White Fresh mosolyát.
- Üdvözöllek az Éjszaka Őrei között, Celeste Wolfe!
Szinte vezényszóra, egyszerre léptek elő az árnyékból az Őrzők, mint egy határozott, halálos alakváltó hadsereg.

10. fejezet

Ailen

Mert neked ez a sorsod.
Ezt hallottam, mindig, mindenhol. Az én sorsom, Camille végzete, minden összefügg. Ez vitt vissza a házhoz. A sorsom.
A kulcs hangosan nyikorogva fordult el a zárban, aztán belöktem a nehéz, fehér ajtót. A házban mindent vastag porréteg borított, az egyik sarok pedig egy póknak adott otthont. A régi, nehéz, sötét fából készült polcok a régi életem emlékeit rejtették.
Először az emeletre mentem, a régi szobámba. A barackszínű falak és a fehér bútorok még mindig otthonos hatást keltettek, de nekem már... nem jelentettek semmit. Egy jelet kerestem. Egy jelet, ami utat mutathat, ami segíthet kitalálni, mi a sorsom. A sors, ami eddig olyan kegyetlen volt. A titkos fiókom volt az első, amit megnéztem, de semmit nem találtam benne, amit nem én hagytam ott. Aztán egyenként végignéztem a szoba minden apró zugát. Csak néhány régi fényképet találtam, de valahogy nem voltak ismerősek... Zsebre raktam őket és elindultam lefelé a lépcsőn, a konyhába. Mikor beléptem... azt láttam, hogy egy mosómedve rohangál a konyhaasztalon. Kikergettem a házból, aztán elindultam Alison-hoz és Dickie-hez.

2 órával később

Alison házának teraszán ültem és a képeket nézegettem. Egy-egy mosoly, ami megdermedt ezeken a képeken, és ami most nekem az egész világot jelenti. Hiányoztak. Minden percben. 

- Írás van a hátoldalán. - szólalt meg Alison, akit eddig észre se vettem. A kép hátulján tényleg volt írás.

Ailen!

Ha ezt elolvasod, valami történt velünk, valami, ami miatt nem tudunk segíteni neked. Akármi is történt, tudnod kell, hogy nagyon szeretünk téged. 293-764. A széfben mindent megtalálsz, amire szükséged lehet. 

Emlékezz ránk!  

Sarah & Peter

Emlékszem... a széf... nem a házban van. Az erdőben. 

...

Amint beütöttem a kódot, kinyílt a széf ajtaja. (Na nem mintha nem ezt vártam volna tőle...) Nem egy köteg pénz volt benne, amire őszintén szólva legjobban számítottam. 

Csak egy vastag, poros könyv.

Sarah & Peter Evenglace - Mások

9. fejezet

Hannah

Az erdő csendes volt, hideg és kihalt. Az eső utáni csend, az állatok mind elbújtak, a földet már csak a fák leveleiről csepergő vízcseppek öntözték. Mindent betöltött az eső utáni föld kellemes illata. Mindig imádtam ezt az illatot, talán azért, mert olyan természetes. Egy madár éles rikoltására felkaptam a fejem, az erdő állatai is mozgolódni kezdtek. A hang még sokáig hallható volt. Egy pillanatra a szél megint felém sodorta a sérült őzgida fémes, gyenge vérszagát. Elindultam a szag forrása felé. Puha oroszlánmancsaim nem csaptak zajt a vizes leveleken, csak a lélegzetvételem hallatszott. A szemeimmel érzékeltem az erdő nyugodt sötétzöld és hideg kék árnyalatait, na és persze a föld megnyugtató sötétbarnáját. Észrevettem egy csapást, amit egér vagy patkány hagyhatott maga után és egy odút, amiben egykor rókakölykök élhettek. Mára már benőtte a sűrű fű. De most... nem erre kellett figyelnem. A vacsorám nyomában járva nem terelhetik el a figyelmemet patkánycsapások.. Azokra lesz majd időm máskor. Hegyezni kezdtem a fülem és pár lépés után meg is hallottam, ahogy szegény őzgida vonszolja maga után a félig szétmarcangolt hátsó lábát. Vadmacskák támadtak rá, de akkor még meg tudta menteni az anyja.
Ritkán jutottak eszembe emberi gondolatok állatként, de most eszembe jutott, hogy talán megkímélhetném. Aztán rájöttem, hogy igazából jót teszek majd vele - megszabadítom a fájdalomtól. Meg aztán úgyse maradna sokáig életben, olyan kicsi és védtelen, ráadásul sérült is. Az egyetlen jó, amit tehetek vele, hogy gyorsan megszabadítom a szenvedéstől.
Négy lépés, három, kettő... már csak egy ugrás. Sajnálom, gondoltam, aztán ugrottam.
Egy apró harapás, egy reccsenés, ahogy átharaptam a nyakát és vége volt.
Leültem a halott állat mellé, de valahogy nem sikerült rávennem magam, hogy egyek. Nem sikerült, mert még láttam magam előtt a rémült szemeit. Úgy próbáltam meggyőzni magamat, hogy ez csak hús, semmiben nem különbözik az eddigi zsákmányaimtól.
Végül lassan figyelmen kívül hagytam az emberi gondolatokat, átadtam magam a bennem lévő oroszlánnak. Ez az oroszlán éhes volt, ezért evett. Pár falat után nem bírtam tovább, visszaváltoztam.
Ahogy ott ültem a szétmarcangolt őzgida mellett olyan érzésem támadt, hogy emberként is tökéletesen illek a képbe. A ruhám szakadt, rongyos és sáros, a körmeim alatt pedig annyi föld és vér, amennyit csak el lehet képzelni. Egy tócsa víztükrében láttam, hogy az arcom is tiszta sár, a hajam pedig sáros és véres.
Mikor el akartam indulni haza észrevettem, hogy a fák ágairól négy nagytermetű, láthatóan erős vadmacska figyel, úghogy egyre jobb ötletnek tűnt eltűnni innen. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy talán meg kéne védenem a zsákmányomat... aztán jót röhögtem magamon, nem változtam vissza. Valamit nekik is enni kell...
Az erdő teljesen más volt így, emberként. Nem voltak puha mancsok, amikkel hangtalanul mozoghatok, minden lépésem tisztán hallhható volt. Még a szívverésem is. És nem csak én hallottam.
Amerre mentem mindenhol elbújtak az állatok, mert azt tanulták meg az évek alatt, hogy az embertől félni kell.

8. fejezet

Alison

A csönd és a nyugalom egy kicsit gyanús volt nekem. Mikor arról volt szó, hogy talán át kéne változni, tudtam, hogy úgy mindenképpen nagyobb biztonságban lennénk, mint így. Éreztem valaminek a jelenlétét - nem tudtam, mi volt az, de nem voltunk egyedül - és azt is tudtam, hogy az a valami figyel minket. Nekem a fény és a tisztaság nem volt megnyugtató, és nem voltam annyira elájulva ettől a helytől mint Ailen és Dickie. Azért, mert tudtam, hogy valaki vagy valakik élnek itt, és nem biztos, hogy barátságosak. Rossz ötletnek tűnt, hogy ide jöttünk.
Valamiért rejtőzködtek. Féltek? Nem valószínű.
Elég volt eldöntenem, hogy át akarok változni, és már el is kezdődött... viszont nem fejeződött be. A meglepetés ereje, azt hiszem. aztán azt vettem észre, hogy teljesen sötét volt. Nem úgy, mintha a környezetemből tűnt volna el a világosság... inkább, mintha egyik pillanatról a másikra megvakultam volna. Ijesztő volt, de azt gondoltam, jobb, ha nem látszik rajtam, hogy pánikolok. Éreztem, hogy valami kicsi élőlény ér a karomhoz, és egy lépéssel hátrébb húzódtam. Hideg kőfalnak ütköztem.
Sok idő volt, amíg a látásom visszatért, ezalatt az idő alatt volt időm gondolkodni - ha nem vettük észre őket, mert biztos voltam benne, hogy többen voltak, akkor valószínűleg denevérek, és az is bizonyíthatja ezt, hogy az egyik nekem ütközött - a denevérek az éjszaka lényei.
Először minden nagyon homályos volt, csak színek és árnyalatok, körvonalak nélkül, aztán folyamatosan tisztulni kezdett. Ailen és Dickie a földön ültek, Ailen egy kicsit könnyezett a hirtelen fénytől. Olyan érzés volt, mintha egy hete most nyitnám ki először a szememet.
Először fel se tűntek a körülöttünk lévő emberek. És az se, hogy milyen sokan vannak. Mindannyian fehér ruhát viseltek, a bőrük sápadt, a hajuk nagyon világos szőke a szemük pedig nagyon világos kék volt. Alacsonyak voltak és fiatalnak tűntek. Legalább tízen voltak, ha nem többen.
És mögöttük egy magas férfi állt, aki, ha ez lehetséges, akkor pont a többiek ellentéte volt. Fekete ruházat, hosszú, fekete haj. És a többiekkel ellentétben ő félelmetesnek tűnt.
Megpróbáltam átváltozni. Nem sikerült. Mintha egy falnak ütköztem volna. Nem csak nem sikerült az átváltozás, de még le is gyengültem tőle. Olyan erők voltak körülöttünk, amikről eddig álmodni se mertünk.
Az egyik fiatal lány rám nézett. A szemében nem kíváncsiság volt, csak tudás, mintha több száz év tapasztalata és megfigyelése lenne elraktározva a fejében- Rémülten kaptam el a tekintetem. Pár perc múlva a férfi megszólalt.
- Kik vagytok? - A hangjában ugyanazt hallottam, amit percekkel ezelőtt a lány szemében láttam.
- Alakváltók. Ailen és Dickie - mutattam feléjük - farkasok, én pedig holló vagyok.
- Ti kik vagytok? - kérdezte remegő hangon Ailen.
- Mi? Az Éjszaka Őrei vagyunk, évezredek óta a Mások titkát őrizzük. Olyanokét, amilyenek ti vagytok, és olyanokét, amilyenek mi. Minden Más sorsát ismerjük.
- És... mi volt ez a vakság?
- Az Őrök egyik képessége. Hatástalanítja a szemet. A Másoknak a teljes sötétség kedvez. Az éjszaka lényei vagyunk.
Egy pár percig mindenki hallgatott, aztán a csendet Ailen hangja törte meg.
- Ha mindenki sorsát ismerik, miért hagyták, hogy elmondjam a titkot? Hogy hagyhatták, hogy Camille meghaljon? És hogy történhetett ez a falkámmal?
- Azért, mert neked ez a sorsod.