9. fejezet

Hannah

Az erdő csendes volt, hideg és kihalt. Az eső utáni csend, az állatok mind elbújtak, a földet már csak a fák leveleiről csepergő vízcseppek öntözték. Mindent betöltött az eső utáni föld kellemes illata. Mindig imádtam ezt az illatot, talán azért, mert olyan természetes. Egy madár éles rikoltására felkaptam a fejem, az erdő állatai is mozgolódni kezdtek. A hang még sokáig hallható volt. Egy pillanatra a szél megint felém sodorta a sérült őzgida fémes, gyenge vérszagát. Elindultam a szag forrása felé. Puha oroszlánmancsaim nem csaptak zajt a vizes leveleken, csak a lélegzetvételem hallatszott. A szemeimmel érzékeltem az erdő nyugodt sötétzöld és hideg kék árnyalatait, na és persze a föld megnyugtató sötétbarnáját. Észrevettem egy csapást, amit egér vagy patkány hagyhatott maga után és egy odút, amiben egykor rókakölykök élhettek. Mára már benőtte a sűrű fű. De most... nem erre kellett figyelnem. A vacsorám nyomában járva nem terelhetik el a figyelmemet patkánycsapások.. Azokra lesz majd időm máskor. Hegyezni kezdtem a fülem és pár lépés után meg is hallottam, ahogy szegény őzgida vonszolja maga után a félig szétmarcangolt hátsó lábát. Vadmacskák támadtak rá, de akkor még meg tudta menteni az anyja.
Ritkán jutottak eszembe emberi gondolatok állatként, de most eszembe jutott, hogy talán megkímélhetném. Aztán rájöttem, hogy igazából jót teszek majd vele - megszabadítom a fájdalomtól. Meg aztán úgyse maradna sokáig életben, olyan kicsi és védtelen, ráadásul sérült is. Az egyetlen jó, amit tehetek vele, hogy gyorsan megszabadítom a szenvedéstől.
Négy lépés, három, kettő... már csak egy ugrás. Sajnálom, gondoltam, aztán ugrottam.
Egy apró harapás, egy reccsenés, ahogy átharaptam a nyakát és vége volt.
Leültem a halott állat mellé, de valahogy nem sikerült rávennem magam, hogy egyek. Nem sikerült, mert még láttam magam előtt a rémült szemeit. Úgy próbáltam meggyőzni magamat, hogy ez csak hús, semmiben nem különbözik az eddigi zsákmányaimtól.
Végül lassan figyelmen kívül hagytam az emberi gondolatokat, átadtam magam a bennem lévő oroszlánnak. Ez az oroszlán éhes volt, ezért evett. Pár falat után nem bírtam tovább, visszaváltoztam.
Ahogy ott ültem a szétmarcangolt őzgida mellett olyan érzésem támadt, hogy emberként is tökéletesen illek a képbe. A ruhám szakadt, rongyos és sáros, a körmeim alatt pedig annyi föld és vér, amennyit csak el lehet képzelni. Egy tócsa víztükrében láttam, hogy az arcom is tiszta sár, a hajam pedig sáros és véres.
Mikor el akartam indulni haza észrevettem, hogy a fák ágairól négy nagytermetű, láthatóan erős vadmacska figyel, úghogy egyre jobb ötletnek tűnt eltűnni innen. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy talán meg kéne védenem a zsákmányomat... aztán jót röhögtem magamon, nem változtam vissza. Valamit nekik is enni kell...
Az erdő teljesen más volt így, emberként. Nem voltak puha mancsok, amikkel hangtalanul mozoghatok, minden lépésem tisztán hallhható volt. Még a szívverésem is. És nem csak én hallottam.
Amerre mentem mindenhol elbújtak az állatok, mert azt tanulták meg az évek alatt, hogy az embertől félni kell.