8. fejezet

Alison

A csönd és a nyugalom egy kicsit gyanús volt nekem. Mikor arról volt szó, hogy talán át kéne változni, tudtam, hogy úgy mindenképpen nagyobb biztonságban lennénk, mint így. Éreztem valaminek a jelenlétét - nem tudtam, mi volt az, de nem voltunk egyedül - és azt is tudtam, hogy az a valami figyel minket. Nekem a fény és a tisztaság nem volt megnyugtató, és nem voltam annyira elájulva ettől a helytől mint Ailen és Dickie. Azért, mert tudtam, hogy valaki vagy valakik élnek itt, és nem biztos, hogy barátságosak. Rossz ötletnek tűnt, hogy ide jöttünk.
Valamiért rejtőzködtek. Féltek? Nem valószínű.
Elég volt eldöntenem, hogy át akarok változni, és már el is kezdődött... viszont nem fejeződött be. A meglepetés ereje, azt hiszem. aztán azt vettem észre, hogy teljesen sötét volt. Nem úgy, mintha a környezetemből tűnt volna el a világosság... inkább, mintha egyik pillanatról a másikra megvakultam volna. Ijesztő volt, de azt gondoltam, jobb, ha nem látszik rajtam, hogy pánikolok. Éreztem, hogy valami kicsi élőlény ér a karomhoz, és egy lépéssel hátrébb húzódtam. Hideg kőfalnak ütköztem.
Sok idő volt, amíg a látásom visszatért, ezalatt az idő alatt volt időm gondolkodni - ha nem vettük észre őket, mert biztos voltam benne, hogy többen voltak, akkor valószínűleg denevérek, és az is bizonyíthatja ezt, hogy az egyik nekem ütközött - a denevérek az éjszaka lényei.
Először minden nagyon homályos volt, csak színek és árnyalatok, körvonalak nélkül, aztán folyamatosan tisztulni kezdett. Ailen és Dickie a földön ültek, Ailen egy kicsit könnyezett a hirtelen fénytől. Olyan érzés volt, mintha egy hete most nyitnám ki először a szememet.
Először fel se tűntek a körülöttünk lévő emberek. És az se, hogy milyen sokan vannak. Mindannyian fehér ruhát viseltek, a bőrük sápadt, a hajuk nagyon világos szőke a szemük pedig nagyon világos kék volt. Alacsonyak voltak és fiatalnak tűntek. Legalább tízen voltak, ha nem többen.
És mögöttük egy magas férfi állt, aki, ha ez lehetséges, akkor pont a többiek ellentéte volt. Fekete ruházat, hosszú, fekete haj. És a többiekkel ellentétben ő félelmetesnek tűnt.
Megpróbáltam átváltozni. Nem sikerült. Mintha egy falnak ütköztem volna. Nem csak nem sikerült az átváltozás, de még le is gyengültem tőle. Olyan erők voltak körülöttünk, amikről eddig álmodni se mertünk.
Az egyik fiatal lány rám nézett. A szemében nem kíváncsiság volt, csak tudás, mintha több száz év tapasztalata és megfigyelése lenne elraktározva a fejében- Rémülten kaptam el a tekintetem. Pár perc múlva a férfi megszólalt.
- Kik vagytok? - A hangjában ugyanazt hallottam, amit percekkel ezelőtt a lány szemében láttam.
- Alakváltók. Ailen és Dickie - mutattam feléjük - farkasok, én pedig holló vagyok.
- Ti kik vagytok? - kérdezte remegő hangon Ailen.
- Mi? Az Éjszaka Őrei vagyunk, évezredek óta a Mások titkát őrizzük. Olyanokét, amilyenek ti vagytok, és olyanokét, amilyenek mi. Minden Más sorsát ismerjük.
- És... mi volt ez a vakság?
- Az Őrök egyik képessége. Hatástalanítja a szemet. A Másoknak a teljes sötétség kedvez. Az éjszaka lényei vagyunk.
Egy pár percig mindenki hallgatott, aztán a csendet Ailen hangja törte meg.
- Ha mindenki sorsát ismerik, miért hagyták, hogy elmondjam a titkot? Hogy hagyhatták, hogy Camille meghaljon? És hogy történhetett ez a falkámmal?
- Azért, mert neked ez a sorsod.