13. fejezet

Jack 

Tél fele közeledett az idő. Az erdő reggel még nagyon hideg volt, a füvet és a bokrokat zúzmara borította. De az időjárással ellentétben a tervem nem változott meg - beszélnem kell azzal, aki segíthet rajtunk. Craig. A házból kilépve a zúzmarás fű először szinte égette a bőrömet - mivel átváltozás alkalmával mindig elvesztettem a cipőmet most mezítláb indultam el. A levegő épp eléggé lehűlt ahhoz, hogy a fű zavarjon pár percig, aztán hozzászoktam és teljes nyugalommal mentem tovább. A hideget nem éreztem, de a bőröm egyre vörösebb lett.
Nem baj. Nem sokáig kell már az emberi alakom. Az átváltozás valahogy könnyebben ment, mint máskor, meglepően könnyű, túl természetes. A csontjaim nem törtek, ahogy szoktak, inkább elhajlottak, mintha gyurmából lettek volna. A látásom pedig sokkal élesebb lett, a világ hirtelen megtelt színekkel, különleges világos és nagyon sötét árnyalatokkal... és az illatok... több illat, gyönyörű, nehéz fenyőillat, a hideg illata, ami egy kicsit szúrta az orromat, a föld erős, kellemes, sokszínű illata.
Mosolyogtam, azt hiszem, de nem tudhattam biztosan.
Az erdő fehér, zöld és barna árnyalatai, a fák, bokrok és a fűszálak elrohantak mellettem, összemosódtak. Élveztem a futás minden pillanatát.  Néha ember voltam, néha farkas, de nem vettem észre az átváltozásokat. Egyre közelebb kerültem a hegy lábához. Megváltozott a növény, egyre hidegebb lett... egyre közelebb kerültem a célomhoz.

Craig háza a hegy lábánál, a hegybe építve állt és tökéletesen beleolvadt a környezetébe. A ház oldalára futónövények kúsztak fel, néhány éppen virágzott,, és még láthatatlanabbá tették ezzel az épületet. Leültem a fűbe és vártam, aztán az ajtóhoz mentem. Nehéz, sötét fából készült ajtó. Kopogtam, és pár perc múlva lépteket hallottam. Aztán kulcs forgását a zárban, majd végül kinyílt az ajtó és ott állt Craig. Sápadt volt, és nagyon fáradtnak látszott. Intett, hogy menjek be. A ház csendes volt, halk idegességgel teli.
Craig kinyitotta az egyik ajtót. A kis szobában egy keskeny ágyon a húga, Hannah feküdt csukott szemmel, ajkain nyugodt,  boldog mosollyal. Beszélt, szinte folyamatosan. A szavai nem kapcsolódtak mondatokká.
fény... elsők... őrzők... fény...
Nem álmodott, inkább látomása volt, de elképzelni se tudtam, mit láthatott.
Amint kiléptünk az ajtón Craig  a konyha felé intett.
- Miért jöttél, Jack?
- Nekem és a falkának segítségre lenne szükségünk. Vadásznak ránk.
- Tudod, hogy ide bármikor jöhettek.
- Köszönöm..... És.... Mi van Hannah-val?
- Ő.. lát. Látomása van, már két napja. Azt várom, hogy felébredjen. Próbáltam felébreszteni de sírva fakadt és azt mondta, fáj neki.

Nem tudtam, de eközben Hannah a másik szobában a következő mondatot ismételgette: "Jack, neked még van választásod."

12. fejezet

(Sziasztok! Ezt a fejezetet akkor írtam, mikor 2011. 07. 21.-én, csütörtökön, hajnali 2-kor arra ébredtem, hogy lázam van, mindenem fáj és olyan sápadt vagyok, mintha most keltem volna ki a sírból. Megijedtem a tükörképemtől. Tényleg. Ezért egy kicsit változtattam a történeten és megírtam ezt a fejezetet. Azért Hannah szemszögéből, mert őt egy kicsit önmagamhoz hasonlítom. És... igen, a lázálmomban is szerepelt. Megálmodtam ezt a fejezetet, mondjuk úgy. (: Nem tudom, mennyire lett jó, de remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Lena B.)

Hannah

Éreztem és hallottam, hogy Craig és egy férfi, akinek nem ismertem fel a hangját, a ruhám ujját szaggatják, és vizes törölközőket pakolnak rám. Nehéznek éreztem a végtagjaimat, mintha nem tudnék mozogni, bár nem is próbáltam. Már arra gondolni, hogy nem kéne mozdulni, fárasztó volt. Hogy kerültem egyáltalán haza? Nem emlékeztem. Semmire. A hazaút csak egy ködös folt volt az emlékezetemben, a mohás fák és az eső áztatta föld illata, a vadászat, a rohanás mámora, a vér keserű íze a számban.... A gida rémült tekintete. Az beleégett a tudatomba. A képek megállíthatatlanul jöttek, láttam az összes vadászatomat a csukott szemhéjam alatt. A fejem majd széthasadt a fájdalomtól. Sikítani akartam, de nem tudtam. A hideg törölközők nem segítettek, legalábbis a fájdalom nem enyhült. A fejem égett, a végtagjaim pedig lefagytak a hideg víztől. Tűz és víz? Vicces...
Aztán a fájdalom enyhült, az égés csillapodott és én elaludtam. Az álmaim semmivel nem voltak jobbak a valóságnál. Színek, amik bántották a szemem, mint egy fényrobbanás, hangok, amiket nem tudtam elviselni... nem egy tipikus rémálom. De nekem rosszabb volt minden addigi rémálmomnál. És életemben először, mikor az egész egyetlen sötét, fekete végtelenségben véget ért, féltem. Mert elgondolkoztam azon, hogy mi jöhet még ez után. A szenvedés után. Meghaltam?
Bolyongtam egyedül a sötétben és próbáltam rájönni, hogyan ébredhetnék fel. Elhittem, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Máskor könnyedén felébresztettem volna magamat, mert már tudom, hogyan kell. De most... a feketeség nem volt se valóságos, se valóságtalan. Valahol a kettő között félúton. Nyugtalanítóan üres. Aztán hirtelen árnyékok jelentek meg. Ne kérdezze senki, hogy hogyan láttam egy fekete végtelenségben árnyékokat. Talán nem is láttam. Éreztem, hogy ott vannak. Ismerősek voltak, olyanok, akik kedvesek nekem. Nem emberek. Nem is alakváltók. Hatalmasabbak nálunk, olyanok, akik felveszik az alakunkat de nem alacsonyodnak le hozzánk. Talán... állatszellemek. De nem biztos. Tiszteletet parancsolóak voltak, félelmetesek és gyönyörűek. Nem is értem, hogy lehet ennyire rémisztő, és mégis ennyire szép akármi is. Ahogy felém haladtak már nem csak éreztem, hogy ott vannak, de láttam is. Fehér körvonalak, mint a szellemek... mégis, amire legjobban emlékeztetettek, a patrónus. Mint a Harry Potter filmekben. Tudom, rossz hasonlat. A patrónusokkal ellentétben ezek nagyon is léteztek. Vagyis, a fejemben léteztek.
Lépkedtek felém, olyan kecsesen és finoman, ahogy egy erdei állat sose tudott volna, olyan érzésem támadt, mintha az enyém lenne a világ összes ideje. Talán az enyém is volt. A farkas, az oroszlán és az őzsuta lépett előrébb, a többiek, mert voltak még páran, hátrébb maradtak. Figyeltek. Az Őzsuta felé fordultam.
- Én nem vagyok szörnyeteg. - mondtam. Felém fordította fényes fejét, hogy a szemembe tudjon nézni. Mintha a lelkembe látott volna. Igen, talán mind a lelkembe láttak.
- A gidára gondolsz? Hát persze, hogy nem. De ha belegondolsz, egy kicsit mindenki az.
- Ezt nem értem.
- Tudom. De meg fogod érteni. - Ahhoz képest, hogy nem is olyan régen a saját fogaimmal és karmaimmal vettem el egy őzgida életét, (akire/amire valamiért kezdtem Őzsuta gyermekeként tekinteni) rendes volt velem. Segítőkész... és megértő. A többiek türelmetlenek voltak. A farkas unottan ásított egyet, így láthattam hatalmas fogait.
- Mondd el neki, Oroszlán, legyünk végre túl rajta. Kezdem unni.
- Mit kell elmondanotok nekem?
Az oroszlán rám nézett. Azúrkék szemei túl értelmesek, túl őszinték, túl sok bennük az érzelem... annyira emberi. Túl emberi. Természetfeletti. Mondjuk, végül is kiderülhet, hogy minden mese igaz.
- Tudod, Hannah....
- Honnan tudod a nevemet?
- Nincs olyan oroszlán, akinek ne tudnám a nevét. Szóval, el kell neked mondanom a Mások történetét, mert a folytatásában komoly szereped lesz. Készen állsz?
- Hát... persze.
- Valamikor, több ezer évvel ezelőtt, mikor az emberek még nem féltek az ismeretlentől, ez a föld még a miénk volt. Tiszteltük egymást, tanítottuk egymást, és ha az kellett, megvédtük egymást az emberekkel. Akkor az embereknek még ugyanannyit ért egy állat élete, mint a sajátjuk. Ez akkor változott meg, mikor egyszer egy férfi az erdőt járva, szánt szándékkal megölt egy farkast. Hatalmas vérontás kezdődött. De hát mindkét oldalnak voltak gyengeségei. A mi gyengeségünk egy farkas volt, aki szerint ha behódolunk az embereknek, talán túlélhetjük. Nagyon sokan követték, de még így is sokan maradtunk. Az emberek gyengesége pedig egy varázslónő volt, aki szinte az erdőben nevelkedett. Árva volt, minket tekintett a családjának. Segíteni akart nekünk. Mágiával. Most már tudod, kik vagyunk.
- Ti vagytok a Halhatatlan Lelkek! Az álmomból! Ti vagytok, akik odaadtátok a testeteket és véreteket az embereknek. Ti alkottátok meg az első alakváltókat.
Az oroszlán mintha mosolygott volna. De nem kellett ez a mosoly ahhoz, hogy tudjam, igazam van. Mikor kimondtam, már tudtam. Nem tudom, honnan, de tudtam.
- Igen, lányom.
Lányom. Ez a szó igazabbnak tűnt mint bármi, amit eddig mondtak nekem. Szóval egy eszköz vagyok, hogy újra béke legyen a két oldal közt.
A történet miatt pedig kezdtem megérteni, amit Őzsuta mondott. Egy kicsit mindenki szörnyeteg.

11. fejezet

Az Őrzők - Lucian

A lány jövője zavaros, teli válaszutakkal, csalódással, fájdalommal, rossz döntésekkel és halállal. Valahogy mégis úgy tűnik, mintha irányítani tudná a sorsát, nem úgy, mint Dickie. Az ő Végzete már meg van írva, és igen, részben Ailen-től függ, de a sorsa elkerülhetetlen. Már a születése előtt kiválasztották.

A Sorskönyv semmit nem mutatott róla, csak azt, amit már tudtunk. A Tanács feszülten várakozott, várták, hogy közvetítsek egy látomást, de a Könyv semmit nem mutatott. Lapoztam. Sheba Wright, Celeste Wolfe, Jack és végül Sarah, Peter és Ailen Evenglace. Ailen oldala, bármilyen kitartóan néztem is, üres maradt, de a szüleié... felkaptam a fejem. Az ő oldaluknak feketének kéne lennie. Ők meghaltak. De most a Könyv mégis mutat nekünk valamit. Azt a pillanatot mutatta meg először, amikor meghaltak, aztán visszament az időben. Sarah egy asztal fölé hajolva ír. Aztán egy egyszerű, sima fekete könyvborítót láttam, amire arany betűkkel volt felírva a cím. Sarah & Peter Evenglace - Mások. 

Rögtön ezután a Könyv Ailen arcát mutatta nekem, és egy üzenetet, vörös betűkkel.

"Az Áldozat órája Vérhold."

- Az Áldozat órája Vérhold. Ez mit jelenthet? 

- A Vérhold nem Ailen-ről szól. Azt tudjuk... - szólalt meg Audrina. - A Vérhold a Mások ünnepe. És az Áldozaté.

- Igen, ezt tudjuk, de a Vérhold idején Ailen még alakváltó lesz. És a Könyv már elárulta, ki lesz az Áldozat.

- Az Áldozatról mesélt... de arról mesélt-e, hogy Ailen-nek milyen szerepe van az Áldozat sorsában? - szólt hozzá a Bölcs, és igaza volt... ez a kérdés sokkal fontosabb, mint az előbbi.

- Nem lehet Ailen a Választó, ha erre gondolsz. A sorsa nem ezt jelölte ki neki. Ott kell lennie a Vérholdon, de nem kell szerepet játszania. Ha a Sors szerepet szán neki, majd közbeszól. - szólt megint a bölcs és mint mindig, most is igazat kellett adjunk neki. Az Áldozat kérdése is előttünk volt még. 

Az Áldozat, aki Vérhold idején megtudhatja a sorsát, de ezért cserébe fel kell áldoznia az egyik Életét. Szóval, választania kell, ember és állat között.

Ez igazából csak egy próbatétel. A Könyv megmutatja neki a sorsát, aztán felajánlja a lehetősséget, hogy megváltoztathassa azt. 

A lapok kiszöktek a kezem alól, a Könyv az első lapnál nyílt ki előttem, ott, ahol a névsorunk volt írva. Az Őrzőket örök idők óta a Sorskönyv választja ki. Most a lista végén ott várt egy vörös tintával írt név... a Tanács tagjai meglepetten néztek össze.

Celeste Wolfe.

Celeste

Az éjszaka közepén felébredtem. Nem tudtam, miért, hogyan, azt se tudtam, hány óra van. Csak felébredtem és vártam. Vártam, hogy eszembe jusson, mi az, amit álmomban láttam. Denevérek, alakváltók. És egy név. Lucian. Lucian azt mondta: "Várunk rád."

Annyira... valóságosnak tűnt az egész. Inkább látomásnak, mint álomnak. Aztán rájöttem, mi az a furcsa érzés, amit az álmomban is éreztem és az ébredésem óta is, folyamatosan. Ha képregény vagy rajzfilmfigura lennék, most egy kis villanykörte világítana a fejem felett. Hát persze, ez egy üzenet. Meg kell keresnem őket, akárkik is ők. A tenyerem sajogni kezdett. Felemeltem a kezem és láttam, hogy a tenyeremen egy fekete, kusza vonalakból álló tetoválás - vagyis, gondolom az - volt. Olyan szimbólumokkal, amik, ha jól tippelem, az első alakváltók óta létezhetnek. Mikor ezt gondoltam, tudtam, hogy igazam van. Nem tudom, honnan, de tudtam.
Valami kényszerített hogy felálljak és elinduljak, nem törődve azzal, mennyire hangosak a lépteim, valami felé, amiről csak annyit tudtam, hogy valamiféle kapcsolatban áll a mintával a tenyeremen. Kiléptem a házból és a lábaim maguktól vittek, mintha tudtam volna, merre megyek.
Mikor odaértem a romkastélyhoz, tudtam, hogy jó helyen járok. Lucian kilépett az árnyékból és rám villantotta tökéletesen fehér Signal White Fresh mosolyát.
- Üdvözöllek az Éjszaka Őrei között, Celeste Wolfe!
Szinte vezényszóra, egyszerre léptek elő az árnyékból az Őrzők, mint egy határozott, halálos alakváltó hadsereg.

10. fejezet

Ailen

Mert neked ez a sorsod.
Ezt hallottam, mindig, mindenhol. Az én sorsom, Camille végzete, minden összefügg. Ez vitt vissza a házhoz. A sorsom.
A kulcs hangosan nyikorogva fordult el a zárban, aztán belöktem a nehéz, fehér ajtót. A házban mindent vastag porréteg borított, az egyik sarok pedig egy póknak adott otthont. A régi, nehéz, sötét fából készült polcok a régi életem emlékeit rejtették.
Először az emeletre mentem, a régi szobámba. A barackszínű falak és a fehér bútorok még mindig otthonos hatást keltettek, de nekem már... nem jelentettek semmit. Egy jelet kerestem. Egy jelet, ami utat mutathat, ami segíthet kitalálni, mi a sorsom. A sors, ami eddig olyan kegyetlen volt. A titkos fiókom volt az első, amit megnéztem, de semmit nem találtam benne, amit nem én hagytam ott. Aztán egyenként végignéztem a szoba minden apró zugát. Csak néhány régi fényképet találtam, de valahogy nem voltak ismerősek... Zsebre raktam őket és elindultam lefelé a lépcsőn, a konyhába. Mikor beléptem... azt láttam, hogy egy mosómedve rohangál a konyhaasztalon. Kikergettem a házból, aztán elindultam Alison-hoz és Dickie-hez.

2 órával később

Alison házának teraszán ültem és a képeket nézegettem. Egy-egy mosoly, ami megdermedt ezeken a képeken, és ami most nekem az egész világot jelenti. Hiányoztak. Minden percben. 

- Írás van a hátoldalán. - szólalt meg Alison, akit eddig észre se vettem. A kép hátulján tényleg volt írás.

Ailen!

Ha ezt elolvasod, valami történt velünk, valami, ami miatt nem tudunk segíteni neked. Akármi is történt, tudnod kell, hogy nagyon szeretünk téged. 293-764. A széfben mindent megtalálsz, amire szükséged lehet. 

Emlékezz ránk!  

Sarah & Peter

Emlékszem... a széf... nem a házban van. Az erdőben. 

...

Amint beütöttem a kódot, kinyílt a széf ajtaja. (Na nem mintha nem ezt vártam volna tőle...) Nem egy köteg pénz volt benne, amire őszintén szólva legjobban számítottam. 

Csak egy vastag, poros könyv.

Sarah & Peter Evenglace - Mások

9. fejezet

Hannah

Az erdő csendes volt, hideg és kihalt. Az eső utáni csend, az állatok mind elbújtak, a földet már csak a fák leveleiről csepergő vízcseppek öntözték. Mindent betöltött az eső utáni föld kellemes illata. Mindig imádtam ezt az illatot, talán azért, mert olyan természetes. Egy madár éles rikoltására felkaptam a fejem, az erdő állatai is mozgolódni kezdtek. A hang még sokáig hallható volt. Egy pillanatra a szél megint felém sodorta a sérült őzgida fémes, gyenge vérszagát. Elindultam a szag forrása felé. Puha oroszlánmancsaim nem csaptak zajt a vizes leveleken, csak a lélegzetvételem hallatszott. A szemeimmel érzékeltem az erdő nyugodt sötétzöld és hideg kék árnyalatait, na és persze a föld megnyugtató sötétbarnáját. Észrevettem egy csapást, amit egér vagy patkány hagyhatott maga után és egy odút, amiben egykor rókakölykök élhettek. Mára már benőtte a sűrű fű. De most... nem erre kellett figyelnem. A vacsorám nyomában járva nem terelhetik el a figyelmemet patkánycsapások.. Azokra lesz majd időm máskor. Hegyezni kezdtem a fülem és pár lépés után meg is hallottam, ahogy szegény őzgida vonszolja maga után a félig szétmarcangolt hátsó lábát. Vadmacskák támadtak rá, de akkor még meg tudta menteni az anyja.
Ritkán jutottak eszembe emberi gondolatok állatként, de most eszembe jutott, hogy talán megkímélhetném. Aztán rájöttem, hogy igazából jót teszek majd vele - megszabadítom a fájdalomtól. Meg aztán úgyse maradna sokáig életben, olyan kicsi és védtelen, ráadásul sérült is. Az egyetlen jó, amit tehetek vele, hogy gyorsan megszabadítom a szenvedéstől.
Négy lépés, három, kettő... már csak egy ugrás. Sajnálom, gondoltam, aztán ugrottam.
Egy apró harapás, egy reccsenés, ahogy átharaptam a nyakát és vége volt.
Leültem a halott állat mellé, de valahogy nem sikerült rávennem magam, hogy egyek. Nem sikerült, mert még láttam magam előtt a rémült szemeit. Úgy próbáltam meggyőzni magamat, hogy ez csak hús, semmiben nem különbözik az eddigi zsákmányaimtól.
Végül lassan figyelmen kívül hagytam az emberi gondolatokat, átadtam magam a bennem lévő oroszlánnak. Ez az oroszlán éhes volt, ezért evett. Pár falat után nem bírtam tovább, visszaváltoztam.
Ahogy ott ültem a szétmarcangolt őzgida mellett olyan érzésem támadt, hogy emberként is tökéletesen illek a képbe. A ruhám szakadt, rongyos és sáros, a körmeim alatt pedig annyi föld és vér, amennyit csak el lehet képzelni. Egy tócsa víztükrében láttam, hogy az arcom is tiszta sár, a hajam pedig sáros és véres.
Mikor el akartam indulni haza észrevettem, hogy a fák ágairól négy nagytermetű, láthatóan erős vadmacska figyel, úghogy egyre jobb ötletnek tűnt eltűnni innen. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy talán meg kéne védenem a zsákmányomat... aztán jót röhögtem magamon, nem változtam vissza. Valamit nekik is enni kell...
Az erdő teljesen más volt így, emberként. Nem voltak puha mancsok, amikkel hangtalanul mozoghatok, minden lépésem tisztán hallhható volt. Még a szívverésem is. És nem csak én hallottam.
Amerre mentem mindenhol elbújtak az állatok, mert azt tanulták meg az évek alatt, hogy az embertől félni kell.

8. fejezet

Alison

A csönd és a nyugalom egy kicsit gyanús volt nekem. Mikor arról volt szó, hogy talán át kéne változni, tudtam, hogy úgy mindenképpen nagyobb biztonságban lennénk, mint így. Éreztem valaminek a jelenlétét - nem tudtam, mi volt az, de nem voltunk egyedül - és azt is tudtam, hogy az a valami figyel minket. Nekem a fény és a tisztaság nem volt megnyugtató, és nem voltam annyira elájulva ettől a helytől mint Ailen és Dickie. Azért, mert tudtam, hogy valaki vagy valakik élnek itt, és nem biztos, hogy barátságosak. Rossz ötletnek tűnt, hogy ide jöttünk.
Valamiért rejtőzködtek. Féltek? Nem valószínű.
Elég volt eldöntenem, hogy át akarok változni, és már el is kezdődött... viszont nem fejeződött be. A meglepetés ereje, azt hiszem. aztán azt vettem észre, hogy teljesen sötét volt. Nem úgy, mintha a környezetemből tűnt volna el a világosság... inkább, mintha egyik pillanatról a másikra megvakultam volna. Ijesztő volt, de azt gondoltam, jobb, ha nem látszik rajtam, hogy pánikolok. Éreztem, hogy valami kicsi élőlény ér a karomhoz, és egy lépéssel hátrébb húzódtam. Hideg kőfalnak ütköztem.
Sok idő volt, amíg a látásom visszatért, ezalatt az idő alatt volt időm gondolkodni - ha nem vettük észre őket, mert biztos voltam benne, hogy többen voltak, akkor valószínűleg denevérek, és az is bizonyíthatja ezt, hogy az egyik nekem ütközött - a denevérek az éjszaka lényei.
Először minden nagyon homályos volt, csak színek és árnyalatok, körvonalak nélkül, aztán folyamatosan tisztulni kezdett. Ailen és Dickie a földön ültek, Ailen egy kicsit könnyezett a hirtelen fénytől. Olyan érzés volt, mintha egy hete most nyitnám ki először a szememet.
Először fel se tűntek a körülöttünk lévő emberek. És az se, hogy milyen sokan vannak. Mindannyian fehér ruhát viseltek, a bőrük sápadt, a hajuk nagyon világos szőke a szemük pedig nagyon világos kék volt. Alacsonyak voltak és fiatalnak tűntek. Legalább tízen voltak, ha nem többen.
És mögöttük egy magas férfi állt, aki, ha ez lehetséges, akkor pont a többiek ellentéte volt. Fekete ruházat, hosszú, fekete haj. És a többiekkel ellentétben ő félelmetesnek tűnt.
Megpróbáltam átváltozni. Nem sikerült. Mintha egy falnak ütköztem volna. Nem csak nem sikerült az átváltozás, de még le is gyengültem tőle. Olyan erők voltak körülöttünk, amikről eddig álmodni se mertünk.
Az egyik fiatal lány rám nézett. A szemében nem kíváncsiság volt, csak tudás, mintha több száz év tapasztalata és megfigyelése lenne elraktározva a fejében- Rémülten kaptam el a tekintetem. Pár perc múlva a férfi megszólalt.
- Kik vagytok? - A hangjában ugyanazt hallottam, amit percekkel ezelőtt a lány szemében láttam.
- Alakváltók. Ailen és Dickie - mutattam feléjük - farkasok, én pedig holló vagyok.
- Ti kik vagytok? - kérdezte remegő hangon Ailen.
- Mi? Az Éjszaka Őrei vagyunk, évezredek óta a Mások titkát őrizzük. Olyanokét, amilyenek ti vagytok, és olyanokét, amilyenek mi. Minden Más sorsát ismerjük.
- És... mi volt ez a vakság?
- Az Őrök egyik képessége. Hatástalanítja a szemet. A Másoknak a teljes sötétség kedvez. Az éjszaka lényei vagyunk.
Egy pár percig mindenki hallgatott, aztán a csendet Ailen hangja törte meg.
- Ha mindenki sorsát ismerik, miért hagyták, hogy elmondjam a titkot? Hogy hagyhatták, hogy Camille meghaljon? És hogy történhetett ez a falkámmal?
- Azért, mert neked ez a sorsod.

7. fejezet

(Sziasztok! Ez a fejezet eredetileg nem volt betervezve, viszont egy barátom egy beszélgetés során emlíette nekem, hogy szívesen belenézne Jack fejébe. És mivel Csabinak, ennek a barátomnak ma szülinapja van, úgy gondolom, az én ajándékom (egy része) ez lesz neki. Boldog szülinapot Csabi, remélem tetszeni fog! :D) 

Jack

Azóta, hogy Ailen nem volt a falka tagja, nem volt egy nyugodt estém. Vagy nem tudtam aludni, vagy rémálmaim voltak. A rémálmaim mind arról szóltak, hogy rosszul tettem, hogy elküldtem Ailen-t. Hogy meg fogom bánni. És a rémálmok hatására napról napra egyre jobban bántam. Persze ezt a falkatagok nem látták rajtam. Dickie néha napokra eltűnt. Sheba és Lily messziről elkerültek. Celeste... ő egyetértett velem a döntésről, de csak azért, mert Ailen miatt megsérült, és dühös volt. Mostmár ő is bánta.

Volt két kép, amit nagyon gyakran láttam magam előtt - az álmaimban is, és ébren is. Az egyik, amikor a "falkatanács" (amin Ailen nem tudott részt venni, mivel eszméletlen volt) minden személye rábólínt arra, hogy Ailent ki kell zárni a falkából, mert veszélyt hoz ránk. A másik Ailen tekintete. Ahogy nagy, könnyes szemekkel néz rám. Tőlem várja a választ a kimondatlan kérdésre: miért? Nagyon nehéz volt megtartani a pókerarcot, nem mondani neki, hogy jöjjön vissza... De ha ez akárkit is meggyőz, csak a falka érdekében tettem. Nem, ez nem túl meggyőző. Még önmagamat se tudom meggyőzni. A hajtóvadászat később is folytatódott, és nem sokat számított, hogy elküldtük - elküldtem - Ailent. A falka tagjai mégis elmászkáltak a háztól és ez nem tetszett. Mindannyian tudták, mekkora a veszély, és szerintem érdekelte is őket... ez inkább valami tűntetésféle volt.

Elgondolkoztam azon, hogy elviszem innen a falkát. Valahova, a hegyhez, vagy a hegyre, ahol nem keresnek minket. Rögtön eszembe jutott Craig, aki egy ideig biztos tudna szállást adni a falkának. Vajon a húga átváltozott már?

De ha a falka elmegy, Ailen végleg egyedül marad. Nem tudna megtalálni minket. Craig a legnagyobb biztonságban, és a legeltitkoltabb, legnehezebben megközelíthető helyen él. De a vadászat folytatódna. És Ailen meghalna nélkülünk. Viszont.. honnan tudjuk, hogy már nem tartja a kapcsolatot azzal az emberrel?

Bolond vagy? Majdnem meghalt miatta. Ennyi életösztöne neki is van... - gondoltam.

Meg kell találnunk. De előbb a falkám tagjait kell megtalálnom.

Milyen furcsa, hogy ennyi idő kellett, hogy rájöjjek... a falkatársaim tettei az én tetteimet is befolyásolják, de ettől még ők ugyanazok maradnak, és énis ugyanaz maradok, aki voltam. Egyszerűen nem hibáztathatom Ailent. Szörnyű dolgokon ment keresztül, olyanokon, amiket mi elképzelni se tudnánk. (Igaz, hogy ő se tudja elképzelni, nekünk milyen a helyzetünk, mivel mi, többiek, mind megfertőzött farkasok vagyunk...)

Abban a pillanatban, mikor ezt gondoltam, valahogy rossz időben, rossz helyen voltam. Ezt akkor kellett volna gondolnom, mikor itt állt előttem, mikor nézett könnyes szemekkel. De akkor még ködös volt a fejem. A meglepetéstől, amit okozott azzal, hogy rám támadt. Aztán a meglepetéstől, hogy nem ölt meg. Megtehette volna. Erősebb nálam. Nem tudja, de erősebb.

Miért nem lehet visszamenni az időben??

6. fejezet

Ailen

A találkozás Alison-nal... furcsa volt. Ez egy kicsit enyhe kifejezés, de jobb szó nem jut rá eszembe.
Alison nagyon hasonlít Dickie-re. Hosszú, göndör, barna haja van, és barátságos arca. Olyan, mint Dickie, mindig mosolyog. Bár egy kicsit magasabb Dickie-nél... lehet, hogy a hét centis tűsarkainak köszönhette? És a szeme... a szeme is furcsa. Sárszínű. Mintha két teljesen különböző színt kevertek volna össze.
Al nagyon kedves volt hozzám, ami meglepett. Az alakváltók mindig bizalmatlanok voltak velem szemben. Általában megérezték, hogy Született vagyok, és mivel nem tudták, mire vagyok képes, inkább tartották a távolságot. Alison viszont úgy kezelt, mintha egy rég nem látott barátnője lennék. Kedves volt. Furcsa.
A kérdéseinkre elég hamar választ kaptunk, de mikor a hajtóvadászatra terelődött a szó, Al azt mondta, nem vette észre, hogy az emberek pánikolnának az erdei farkasok miatt.
- És vannak még mások? Olyanok, mint te? - kérdeztem tőle.
Egy pillanatig gondolkozott, nézte a fákat a ház előtt... aztán rám nézett, egyenesen a szemembe. Ez is meglepett.
- Van egy kislány... a hegy lábánál él a bátyjával. Hegyi oroszlán. De a bátyja vigyáz rá. Ő farkas, és igyekszik minél távolabb maradni a várostól. Ők nincsenek veszélyben.
- És mások?
- Van egy romkastély, a város szélénél... Állítólag szellemjárta, és néha beköltöznek ritka, hegyi állatok. Egyébként néhány hajléktalan fiatal lakja. Szerintem alakváltók, de még sose néztem utána.

.......

Elmentünk megkeresni őket. Nem volt nehéz, elég nehéz nem észrevenni egy félig leomlott kastélyt. Arra számítottunk, hogy barátságosak lesznek. Csak arra nem számítottunk, hogy a kastély üres lesz. Látszólag üres. Nem olyan volt, mint a képzeletemben.  Nem volt hátborzongató, baljós árnyékokkal, pókhálókkal. Tiszta volt és világos. Nem egy luxusvilla, de lakható. 

- Nem gondoljátok, hogy át kéne változni? Könnyebben észrevesszük őket, mint az emberi érzékeinkkel.

- Jó ötlet - mondta Dickie és Al teljesen egyszerre. 

Csak erre vártak. Nem volt időnk átváltozni.

5. fejezet

Dickie

Még hallottam Jack hangját a fejemben, mikor Ailen után indultam. Ami egyébként tilos lett volna.  
Az alfa parancsa szent. Nem szeretek parancsolgatni nektek - itt pontosan a szemembe nézett - de nem tehetitek ki magatokat annak a veszélynek, hogy kapcsolatba lépjetek Ailen-nel.
Tudtam, hogy hiába fogadtuk el Jack-et alfának és hiába bíztunk benne. Nagyon tisztelem, de tudom, hogy a halálba vezet minket. És ezen az úton nem vagyok hajlandó vele tartani.
- És még ő mondta, hogy a falkának mindig össze kell tartania... - mondtam, de senki nem hallotta. Ahhoz már túl messze voltam tőlük.
Nagyjából tudtam, hogy hol keressem. Fogadni mertem volna, hogy a tisztásnál táborozott le. Ott van egy patak - szóval van víz, és a vacsi is házhoz jön. A szarvasok oda járnak inni. Viszont azt is nagyon jól tudtam, hogy Ailen nem szeret farkas alakban enni. Nem szereti a nyers karját.
Már közel voltam a tisztáshoz és már éreztem a nyomait, hogy ott járt. A friss vér fémes illatát éreztem. Vadászott. És igen, pont ott, ahol gondoltam, ott ült zsákmánya maradványai mellett. Emberi alakban. Undorodó arccal. Lépteim zajára felnézett és elmosolyodott.
- Jut nekem is? - kérdeztem. Visszanézett a "szarvasmaradékra", az arckifejezése válaszolt helyette.
- Tied.
- Tudod, igazából nem kell.
- Gondoltam. Nekem se kéne. - az arcába visszatért a kicsit egészségesebbnek tűnő pirosas szín.
- Miért jöttél ide?
- Csak szeretném elmondani, hogy szerintem igazságtalan a falka döntése. Sajnálom, hogy akkor és ott nem álltam ki melletted.
- Tudom, Dickie. De az alfa szava szent, nem igaz? Jack már döntött, és te nem állhattál ellen. Elküldött volna téged is. Azt tetted, amit kellett. - Felállt és el akart menni, de tudtam, hogy valamit még mondanom kell. Nem hagyhatom magam lerázni.
- Tudod, igazából mindenki szeretné, ha visszajönnél. Sheba és Lily teljesen kikészülte, mióta elmentél...
- .... mióta elküldtetek....
- ... de Jack még azt se engedi meg nekik, hogy kimondják a nevedet!
Más lány talán kiborult volna, vagy sírva fakad. Nem is tudom. De ő nem. Teljesen nyugodt volt.
- Dickie, mondhatsz nekem akármit, nem tudom elhinni, hogy nem haragszotok. Fogadni merek, hogy Sheba és Lily egyáltalán nem hiányolnak. Igazából  azt is csak nehezen tudom elhinni, hogy te nem haragszol. Talán azért, mert én haragszom magamra.
Felnézett a sötétedő égre és dúdolgatni kezdett. Részéről a téma le volt zárva - részemről annyira nem.
- Tényleg szeretnénk, ha visszajönnél! Csak nem merjük megemlíteni Jack-nek....
- Nem akartok bajba kerülni, értem. Főleg miattam. Épp elég bajt okoztam már, nem? - hallgattunk, mert mindketten tudtuk, mennyire igaza volt. Csak nem akartuk kimondani.
Sokáig csendben maradtunk, egészen beesteledett. Aztán megkért, hogy mondjak valamit - mindegy, mit, csak ne a falkáról. Felejteni akart. Elkezdtem mesélni neki Alison-ról, a húgomról. Még soha, senkinek nem meséltem Alison-ról.
- Négy éves volt, mikor először átváltozott. Nagyon meglepett minket.
- Jéé.. Ő is farkas? Nem is mondtad...
- Nem, ő... fehér hollóvá alakul át... - ez volt a mi kis családi titkunk.
- Tessék? Mintha fehér hollót mondtál volna.
- Jól hallottad.
Meglepetten nézett rám, várta, hogy folytassam a történetet.
- Azt hiszem, mindig az elsőszülött a farkas, de nem vagyok biztos benne... még sosem találkoztam másokkal, akik olyanok, mint ő.
Szinte láttam, ahogy Ailen fejében váltják egymást a gondolatok. Alakváltó, fehér holló, Alison, különlegesek, mások, veszély. Aztán hirtelen megszólalt.
- Meg kell keresnünk őket.
- Miért?
- Ha mi veszélyben vagyunk, előbb vagy utóbb őket is felfedezik. Valószínűleg előbb. És akkor ellenük is hajtóvadászat indul. Figyelmeztetnünk kéne őket. Vagyis őt...
Megértettem. Előkotortam a zsebemből a mobilomat. Három nem fogadott hívás. Jack. Király. De nem foglalkoztam vele. Alison, Alison, Alison. Rögtön hívtam. Néhány szia, mi újság, jól vagytok? után megtudtam, hogy éppen hol lakik és egy találkozót is megbeszéltem vele. Rögtön tudta, hogy mire gondolok, mikor megemlítettem, hogy egy fehér tollas problémáról van szó. Mikor letettem a telefont Ailen-nel egymásra néztünk. Olyan volt az arca mint régen. Mikor még hozzánk tartozott.

4. fejezet

,,Ne feledd, hogy a farkas is érző lény. Messziről megérzi a szagodat."

A fogaim pár centire Jack nyakától csattantak össze. A többiek meglepetten hátrébb ugrottak. Igazából a saját reakciómon kicsit még én is meglepődtem, de ez nem változtatott a hangulatomon. A farkasok támadási szokásaihoz híven visszaugrottam, hogy felkészüljek a következő támadásra, de ez a pár másodperc, amit adtam nekik, épp elég volt Jack-nek, hogy összeszedje magát, és Dickie-nek is, hogy átváltozzon. Mikor felnéztem csak azt láttam,  hogy Jack előtt áll és rám vicsorog. Nem akart ő megtámadni, tudom, de nekem, mint támadás előtt álló agresszív farkasnak fenyegető volt. Csak Jack-et védte, de csak azért, mert kötelessége volt, mivel Jack a falkavezér, a vezérünk - a vezérük.
Az agyam nem volt képes gondolkodni. Az egész csak a bosszúról szólt, és arról, hogy megint elvesztettem a családomat, és ők ezt nem értették meg. Dickie pedig ugyanúgy hibás, mint Jack, és mint  a többiek.
Újra előre ugrottam.
Most nem foggal támadtam, csak karommal, mert nem akartam súlyosan megsebesíteni Dickie-t, csak el akartam érni, hogy elálljon az utamból. El akartam ijeszteni, ami egy kicsi, legkevésbé se súlyos karmolással sikerült is. Vinyogott, és olyan "én megpróbáltam" tekintettel nézett Jack-re.
Mondanom se kell, csak megjátszotta magát. Semmi baja nem volt, éppen csak felsértettem a bőrét, még csak nem is vérzett a seb, mégis úgy szenvedett (a közönségének) mintha minimum szilánkosra törtem volna a lábát. Figyelemelterelésnek tökéletes volt, mert lehetőséget kaptam egy új - sikeres - támadásra. És kihasználtam a lehetőséget. Végigkarmoltam Jack jobb arcát a szemétől az orráig. Vérzett. Nagyon. Kicsit erősebb karmolás volt, mint amire számítotam magamtól, de a célnak tökéletesen megfelelt, Jack is hátrálni kezdett. A többiek nem nagyon tudtak saját akaratukból átváltozni, ahhoz meg nem elég hülyék, hogy emberként próbálják felhívni megukra egy agresszív farkas figyelmét. Így - még mindig - teljes figyelmeme Jack-re összpontosult.
Aztán rájöttem, hogy hiába harcolok a sorsom ellen, hiába haragszok rájuk, hiába minden. Gyenge voltam, egyedül voltam, sérült voltam. Hónapok óta most változtam át először, és ez nem tett jót gyógyulófélben lévő szervezetemnek. Szóval, röviden, csak egy sérült, bosszúéhes farkas voltam, egy egészséges és életerős falka kitaszítottja. Ennyi. Pont.
A felébredés - a haragomból, a vörös ködből, vagy nevezzük akárhogy - villámcsapásként ért, és engem jobban meglepett, mint a körülöttem lévőket. Jack megtámadhatott volna, sőt, meg is ölhetett volna, ha neki úgy tetszik, de nem tette. A falka csak elment, otthagytak engem egyedül, én meg bámultam az erdő fáit, és elgondolkoztam azon, hogy mi romlott el az életemben.
Mikor bementem az erdőbe rájöttem, hogy nem azon kéne gondokodnom, hogyan álljak bosszút. Inkább azon, hogy hogyan szerezzem vissza az életemet.

3. fejezet

Sziasztok! Itt a 3. fejezet, kicsit késve, de nem nagyon jutottam géphez az elmúlt egy hétben, és ezt a fejezetet is nekem kellett megírnom (nem mintha sajnálnám, szeretek írni) mert Rana "kilépett a szerkesztőségből"... Egyedül maradtam, és lehet, hogy ezek után ritkábban lesznek fejezetek, kb. kéthetenként, de megpróbálok ennyi idő alatt hosszabb fejezeteket írni és így bepótolni a lemaradást! A story igazán csak most kezdődik, de a következő 2 fejezetből úgyis kiderül, hogy most mire gondoltam.... (: 

Jó olvasást! (: 

Shelby

A  kezdetek

Ailen

A szemem nem akart kinyílni, hasogatott a fejem és nem tudtam, hogy kerültem a földre.  A falkatársaim körülöttem beszéltek, de az is csak suttogásnak tűnt. Nyugtalanok voltak, ahogy én is.  Mikor végre sikerült kinyitni a szememet, rögtön elvakított a környezetem tiszta fehérsége. Áú.
A hangok körülöttem elhallgattak, én meg összeszorított szemhéjakkal vártam, hogy valaki megszólaljon. Rettentően fájt mindenem. Mi történhetett velem? Az utolsó emlékem, hogy farkas voltam és menekültünk. Vadászok.
De most ember voltam...
A nevemen szólítottak, olyan hangok, amiket ismertem. Jack. Dickie. Sheba. Hol vannak a többiek? Megsérültek? Vagy még rosszabb? Az utolsó gondolatom az volt, hogy bármi történt, az én hibám, aztán elsötétült minden és elájultam. De legalább megszűnt a fájdalom is. Egy időre.

Dickie  

Ailen két napig eszméletlen volt. 
Végig mellette voltunk, én és Sheba. Jack figyelte Celeste-et. Ő is megsérült, bár nem olyan súlyosan, mint Ailen. Ez biztosan nem véletlen volt. Minket kerestek, ránk vadásztak.
Ailen azon a két napon csak egyszer tért magához, és csak keveset beszélt. Nagy részben csak nyöszörgött és azt mondogatta, hogy mindene fáj. Ezen nem tudtam segíteni, mert a falka nem tart gyógyszereket. Általában nincs szükségünk rá. Olyan rossz volt látni, hogy szenved…
Egyszer mondott csak értelmes mondatot, azt, hogy: - Az én hibám.
Shebával egymásra néztünk.  Mindketten jól tudtuk, hogy mire gondolt.
Néha Jack is benézett, és néha felváltották egymást Shebával. Ailen-nek és Celeste-nek is több törött csontja volt, így nem tudtak átváltozni. Emberként pedig nem sok esélyük volt rá, hogy túlélik. Kórházba nem vihettük őket, mert egy átlagos ember már ennyit se élt volna túl (egy nem vérfarkas emberre gondolok) és azért ez kicsit  feltűnő lenne. El kellett volna mennünk a közelből, mert itt nem voltunk biztonságban. Mégis maradtunk.


Két nap múlva, mikor felébredtem, Ailen teljesen magánál volt, bár egy kicsit kómás volt a tekintete. Láttam rajta, hogy a fájdalmai nem csillapodtak, de legalább  már nem volt abban  a "lehet, hogy fel se ébred" kritikus állapotban. Valamennyire megnyugodtam, de nem teljesen, mert tudtam, hogy Celeste még mindig eszméletlen.
- Mi történt velem?
Ez volt az első kérdés, amit Ailen feltett nekem.  Próbáltam úgy megmagyarázni neki a vadászos ügyet és azt, hogy meglőtték, hogy  ne érezze hibásnak magát. (Mondanom se kell, nem sikerült...) Szabályosan eltorzult az arca, mikor (miután rákérdezett) elmondtam neki, hogy milyen állapotban van Celeste. Látni akarta, mégpedig azonnal, és meg akarta nyugtatni a többieket. Annyira láttam rajta, hogy helyre akarta hozni a hibáját, de tudtam, hogy ez Jack-et nem hatja majd meg. Segítettem neki átmenni abba a szobába, ahol Celeste feküdt - volna, de nem volt ott. Jack-et és Sheba-t se láttam sehol, csak egy üzenetet találtunk:

 ,, Dickie! Vigyázz Ailen-re! Celeste-et bevittük a kórházba. Remélem  minél hamarabb visszaérünk, de ha Celeste-et bent tartják, visszaküldöm Sheba-t. Ha Ailen felébredne, hívj fel, nálam van a mobilom. 

  Jack. "

Megkerestem a telefonomat és  beütöttem Jack számát.  
 -Szia, Jack.
- Dickie! Pont hívni akartalak. Hogy van Ailen?
- Jól, magához tért.
- Adj neki fájdalomcsillapítót, vettem.
- OK. Celeste?
- Átváltozott a kocsiban, hazafelé tartunk. Farkasként mégsem vihetem be a kórházba. Azt meg nem kockáztattam meg, hogy állatorvoshoz vigyem. - nevetgélt.
Ha olyan jó kedve van, hogy nevetgél, akkor nem lehet nagy gond - gondoltam .
- Rendben, akkor nemsokára  itt vagytok?
- Persze.
- Szia.  - Köszöntem el, de a telefon már süket volt. Mikor Jack és Sheba visszaértek, Ailen már elaludt. A fájdalomcsillapító hatása.  

Ailen

(pár héttel később)

Három hetet kaptam a felépülésre, mondanom se kell, hogy ez egyáltalán nem volt elég. De pontosan három héttel az ébredésem után, mikor kimentem a ház elé, már ott vártak. A vadászat óta nem tudtam a szemükbe nézni. Ott álltak, sorfalat alkotva előttem, komoly arccal. Egyedül Dickie-n láttam némi bizonytalanságot. Baj lesz, gondoltam. És igazam volt. Egymásra néztek, hogy ki szólaljon meg, de senki nem vállalta, így hát Jack-hez került a szó, akinek, mint falkavezérnek, nem volt választása. Mikor megszólalt, hallottam a hangján, hogy éppen annyira nem akarja kimondani ezeket a szavakat, amennyire én nem akarom meghallani. De ez ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekelt senkit. Mégse az ő hangja volt, amit először meghallottam. Lily.
- Ailen, ez nekünk is nehéz döntés volt.
Valahogy úgy tűnt, mintha már egyáltalán nem tartoznék közéjük. A tekintetüktől sírnom kellett, de próbáltam erősnek maradni. Egyáltalán nem voltam az. Jack egyszerűen és érthetően fejezte ki magát, mert mindketten tudtuk, ha egyszer elkezd magyarázkodni, oda a szigorúsága. Nem tudna haragudni rám.
- Mostantól nem vagy a falka tagja.
Ez pont az volt, amire számítottam, de akkor is mellbe vágott. Csak egy pár perccel később vettem észre, hogy az összes cuccomat (pontosan egy sporttáskányi cuccot) kipakolták a földre, a ház elé. Ez volt a bizonyíték, hogy komolyan gondolják.  Akkor viszont olyan érzés tört rám, amire egyáltalán nem számítottam. Harag. Egy kis bosszúvággyal. Irigységgel. Haragudtam Jack-re, az összes falkatagra, mindenkire, aki nem kiáltott fel rögtön, hogy ne. Az arcomon ezek közül az érzelmek közül egy se látszott.
Csak annyit vettem észre, hogy farkas alakban vagyok, és nem tudom kontrollálni az érzéseimet. Megtámadtam Jack-et.

2. fejezet

Szóval ez lenne az a fejezet, amiben kicsit részletesebb képet kaphattok arról, ami miatt a story további története kialakult, az árulásról. Remélem lett olyan jó, mint az előző, de egy kicsit rövidebbre sikerült... Tényleg remélem, hogy a tartalma kárpótol titeket (:
Jó olvasást!

A könyvespolcokon keresgélve valamiért nem akart a kezembe kerülni egyetlen farkasokról szóló könyv sem. Nemhogy rólunk nem találtam semmit, de még a normális szürke farkasokról se! Bár a vérfarkasokról maximum valami fantasy regényt találhattam volna... Már órák óta itt keresgéltem, ezelőtt pedig körbejártam négy nagy könyvtárat, és még két kisebb könyvesboltot. Sehol semmi, legalábbis semmi használható. Mi valószínűleg nem Jacob Black sorsát fogjuk elemezni a falával, azért is, mert Jacob Black nem létezik, meg azért is, mert nagyon nem érdekel minket. Akkor érintette meg valaki a vállamat. Azt hittem, hogy egy eladó, aki csak azért jön, hogy megkérdezze, miben segíthet, ezért hátrafordultam és ezt mondtam:
- Köszönöm, csak körülnézek.
Akkor esett le, hogy a valaki a hátam mögött véletlenül se eladó, hanem egy körülbelül velem egykorú srác. Kócos szőke haj, nagy kék szemek, elbűvölő mosoly, valahogy nem értettem, hogy ő minek jött egy könyvesboltba... Ha egy tinisorozat főszereplő válogatására menet beugrott valami könnyű olvasmányért, akkor még értem is, de ez a hely annyira nem hozzá illő... Köszöntem neki, ő is köszönt, aztán megkérdezte, segíthet-e keresni, mert látja, hogy elég régen böngészek már. Ellenállhatatlan ajánlat, több szem többet lát.
- Farkasokról keresek infót, de bármilyen vérfarkasos fantasy tucatregény is jöhet. - mondtam, mire meglepetten nézett rám, aztán felállt, és elindult az ismeretterjesztő könyvek polcai felé. Kellett neki legalább tíz perc, hogy találjon egy vastag ( jó ezer oldalas ) könyvet a szürke farkasok életmódjáról, élőhelyeikről, és mindenről amit tudni tehet róluk. Megvettem, megköszöntem a segítségét, és hazamentem. Azt hittem, soha többé nem találkozunk. Vagy talán ezt reméltem. De nem így lett...
Másnap Jack rám osztotta a feladatot, hogy menjek el felderítésre az erdőbe. Közeledett a hideg, és mivel nem nagyon volt téli ruhánk, a tél nagy részét általában farkas alakban töltöttük.  Sosem fogom megtudni, hogy került Richard az erdőbe. Mikor megláttam, éppen átváltozásra készültem, és majd szívbajt kaptam tőle. Szerintem ő is meglátott, mert csak megfordult és elment. Minél gyorsabban vissza akartam menni a falkához, de féltem, hogy követne, úgyhogy sétáltam egyet. Aznap nem láttam többet. Jack veszekedett velem, mert órákig kint voltam, mégsem tudtam meg semmit. Akkor kezdett kicsit megértőbb lenni, mikor megmondtam neki, hogy csak azért nem változtam át, mert nem akartam, hogy megtalálják a falkát. Két hét múlva mindenki átváltozott, és vártuk a telet.

Tél előtt egyszer voltam még ember, és akkor beszéltem utoljára Richard-al. Már tudom, hogy nem kellett volna. Miért tűnt olyan megbízhatónak?? És én miért adtam tovább a falka titkát? Ha csak az én sorsom múlt volna rajta, nem is akkora baj, de a falka... hát, igen. Camille, Dickie, Jack, sajnálom. Hülye voltam, de mindenki hibázik.
A téli erdő olyan lehangoló. Jack imádja, mert farkasként látni az egészet... nagyon más. Még a téli, halott erdőben is csak az életet látod. Én nem szeretem a hideget, mert ha sokáig hideg van, sokáig farkasnak kell maradnom. És nem szeretek vadászni. Biztos hülyén hangzik, hogy vérfarkasként nem bírom a vért, de így van. És sajnálom az egereket.
Jack egész télen nagyon vidám volt, csak az oda-vissza változás nem tetszett neki, tavasz felé. Dickie elkapott valami náthaszerűt... Most komolyan, náthás farkas? (:  Sheba egész télre eltűnt, Celeste-el együtt. Camille ugyanolyan volt, mint eddig, undok. De ettől függetlenül engem is elszomorított, mikor Jack elmondta - Camille meghalt. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy az egész az én hibám. A temetés előtti napig abban a hitben éltem, véletlen volt  az egész. Talán soha nem tudtam volna meg az igazságot, ha Richard nem ír egy hosszú e-mail-t, amiben leírja, hogy -hű de nagyon sajnálja- és hogy nem akarta veszélyeztetni a falkámat. Igen, Camille nem volt éppen a legeslegjobb barátnőm, de a falkatársam és a sorstársam volt. Ha valakit hibáztathatok magamon kívül, az Richard, de kettőnk közül én voltam a hülye. Megkezdődött a hajtóvadászat.

1. fejezet

Az erdőben ültem egy kidőlt fatörzsön és gitározgattam. Ha teljesen ember vagyok, általában ezt csinálom, mert a zene az egyetlen dolog, amitől tényleg embernek érzem magam. Csak ez köt az emberi világhoz - vagyis ez is, de erről majd később. De tudom, hogy aznap nem a szokásos okok miatt voltam kint - nagyon szomorú voltam, ha így érthető. Otthonról - magyarul a házból, ahol éltem a szüleimmel, és ami ma már  semmit nem jelent nekem - csak egy pár dolgot hoztam el egy sporttáskában. aznap délután a sok régi kacat között találtam egy fényképet. egy majdnem húsz éves, elsárgult régi fényképet a szüleimről, ami könnyeket csalt a szemembe. Anyukám, Sarah, éppen megölelte az apámat, Petert. Mindketten nevetnek a képen, csak úgy süt az arcukról a boldogság. Őszintén szólva az egyetlen ok, amiért ez a kép sírása késztetett engem, hogy mindig ilyenek voltak. Mindig örültek mindennek, még a legrosszabb helyzetben is képesek voltak nevetni, és ezt az optimizmust mindenki tisztelte és szerette. Ahogy én is. Ez a kép - elsárgult, gyűrött, régi - valahogy az őszt juttatta eszembe. Mert a szüleim sorsa valahogy nagyon hasonlított a falevelekre. Kapaszkodtak a saját kis fájukba - az emberségükbe - és boldogok voltak, sikeresek, olyanok, mint a tavasszal kizöldült levelek. Aztán, miután egy kis őszi szellő lesodorta őket a fájukról - ez lennék én - miattam és értem hulltak le, a farkaslétbe. Végül a kis őszi szellő miatt taposták el őket, mint amikor a vadászok ráléptek az avarra... Ez járt a fejemben, mikor Dickie odajött. Nem szólalt meg, csak leült, hallgatott. Tőlem se várta el, hogy megszólaljak, hát én is csak csöndesen hallgattam az erdő halk neszeit. Nemsokára odajött Jack, Sheba, és nem sokkal ezután Celeste. Senki nem szólt hozzám, egymással se beszéltek. Megtaláltam Jack tekintetét és láttam, hogy akármit teszek, csak meg szeretnének nyugtatni. Apu hangját hallottam a fejemben, hogy azt mondja: - Ő erre született, nem látod?? - és akkor már tudtam, hogy mire van szükségem. A szüleim azt tanították nekem, ha szomorú vagyok, próbáljam másként látni a dolgokat. Keressek másik szemszöget. És akkor éppen ezt akartam tenni. Csak átváltoztam, egyszerűen, fájdalom nélkül. Ebben is különleges vagyok a falkában, mivel én vagyok az egyetlen született farkas, nekem nem okoz fájdalmat a változás, úgy mint a többieknek. Nem kellett elmondanom senkinek, hova megyek, tudták anélkül is. Mintha látták volna a gondolataimat. De azt hiszem, egyszerűen csak ismernek. Elindultam.
Az út hosszú és fárasztó volt, de az, hogy láthattam a szüleim sírját, nem sokat segített. Hibásnak éreztem magam a halálukért, vissza akartam tekerni a múltat, mint egy filmet, hiába tudtam, hogy lehetetlen.
Az, hogy farkasként nem érzünk, határozottan nem igaz. Másként fogjuk fel a dolgokat, de ugyanúgy gyászoljuk a halottainkat. Azt hiszem, aznap könnyeztem először farkas alakban. A szüleim sírköve nagyon egyszerű volt, semmi jele rajta, hogy különlegesek voltak - bár az átlag ember ezt honnan is tudhatná - és ezt szerintem egyedül én éreztem.  Hogy különlegesek voltak, nem kérdés. Sokaknál jobbak, a legtöbb embernél önfeláldozóbbak, jobban ismerték ezt a világot, mint ahogy egy átlag ember valaha is megismerheti. Kell, hogy emlékezzenek rájuk - gondoltam.
A sírt nem díszítette semmi, csak egy csokor poros, ronda művirág és egy soha meg nem gyújtott mécses. Hogy annyi tisztelet se legyen az emberekben, hogy néha-néha egy szál virágot hozzanak, vagy legalább ezt a ronda művirágot leporolják, nevetséges. Fogtam a műanyag virágot, és elindultam vele a temető másik fele felé, hogy a műrondaság a kukában végezze - de félúton összeroskadtam. A gyászom mérhetetlen súlya téglaként szakadt rám, én csak ott maradtam a földön fekve, összetörve a sárban. Egyedül, csak én és a gyászom.
Hónapokig álltam a gyász hatása alatt, az, hogy az érzéseimről beszélni tudjak valakivel, szinte lehetetlennek tűnt. Soha nem szerettem, ha sírni láttak, mert attól mindig gyengének éreztem magam. Végül a jeget Dickie törte meg - jószívű, kedves Dickie, ez most neked szól.
Téged soha nem sértett, ha egy kicsivel hangosabban válaszoltam, mint kellett volna, soha nem szidtál, ha goromba voltam, nem érezted fenyegetve magad a jelenlétemben, nem féltél tőlem, mindig a javamat akartad - és a legfontosabb, mindig őszinte voltál! Dickie, ha te nem álltál volna mellettem, már biztosan nem élnék. Nem kellett sokat beszélned, csak annyit mondtál : - Mondd el, mi bánt!
Végighallgattad, hogy kiöntöm a szívemet, nem szakítottál félbe, csak végighallgattál. Nagyon jó hallgatóság voltál. Olyan jó volt, hogy mindent elmondhatok valakinek, Dickie! El se tudod képzelni... És te nem csak meghallgattál, hanem eltűrted az ideges kirohanásaimat, vigasztaltál, kisírhattam magam a válladon. Mindezért nagyon hálás vagyok.
Hogy mi vitt arra, hogy ezt írjam?
Főleg a bűntudat. És az, hogy nem csak simán hálás vagyok, hanem meg is szerettelek ennyi idő alatt. Egy kicsit olyan, mintha a  segítségedért cserébe adnom kéne valamit... De most a legfontosabb az, hogy úgy érzem, megérdemled, hogy tudd  az igazságot. Nem tudom, emlékszel-e még a Thunderbird&Whale könyvesboltra, ahol a farkasokról szóló ismeretterjesztő könyveket keresgéltük. ez elég régi emlék, és te most jó sokáig farkas voltál, hát nem tudom, mire emlékszel, de volt ott egy srác, mindig dúdolgatott. Akkor beszéltem vele először, mikor már sokadjára mentünk oda - Camille, egy új farkas nem tudott visszaváltozni, és az okokat kerestük. A fiút Richard-nak hívják, és mindent tud rólam. Vagyis rólunk. Sajnálom. Vagyis, ha teljesen őszinte akarok lenni és az akarok lenni, nem sajnálom, hogy elmondtam neki. ( Emlékszem, teljesen hülyének nézett, mikor elmondtam, vérfarkas vagyok, és nem is hitt nekem addig, míg át nem változtam előtte.) Inkább azt sajnálom, hogy ő továbbadta... és azt, hogy mindez Camille életébe került. Tudom, hogy a bizalmatok felém már teljesen elveszett, de értsétek meg, hogy tényleg nem akartam. Nem gondoltam a következményekre, csak a saját bánatommal törődtem, támogatókat kerestem. Hülye voltam, tudom. Sajnálom Camille-t és a falkát. Rájöttem, hogy bár nem szándékosan, de ugyanolyan helyzetbe juttattalak titeket, amilyenbe engem a vadászok. Ha valaki, hát én tudom, milyen a gyásztól szenvedni, és ezt soha nem kívántam nektek. Higgyétek el, bármikor boldogan átvenném az összes szomorúságotokat, mint hogy ti is átéljétek a fájdalmamat. Ez az én rémálmom. Tudom, hogy féltek, a bizalmatok elveszett, az életetek, vagyis az életünk veszélyben van, és Jack idén még nem volt ember.
Sajnálom, Dickie!

Előszó

Ha valahol azt mondtam, egy egyszerű kisvárosi lány vagyok, valamiért senki nem hitte el. Ennek az lehetett az egyik oka, hogy egyáltalán nem tűnök egyszerűnek, a másik pedig, hogy nem is vagyok az. A nevem nem elég ismert ahhoz, hogy az emberek lépten-nyomon felkapják a fejüket, ha meghallják, de ez így van jól. A nevem Ailen Evenglace, és a nevem görögül fényt, világosságot jelent. Ez szerintem nagyon illik a személyiségemhez és a külsőmhöz is. Hosszú, világosszőke hajam és tengerkék szemem van, emellett még a bőröm is világos. Kiskoromban gyakran mondták, hogy olyan vagyok, mint egy porcelánbaba, mert annyira törékenynek látszottam.  Most ha valaki rám néz,  elsősorban nem egy porcelánbaba jut rólam eszébe, hanem egy nagyvárosi tucatlány, aki megint csak nem vagyok. Szinte senki nem látja azt az erőt, ami bennem van. A természetfeletti nagyon idegen az átlagemberek számára, és sokan el is ítélik, ezért titkolom az igazi valómat. Talán furcsa lesz, de vérfarkas vagyok. Amikor átváltozom - teliholdkor, a durvább hidegektől, az idegességtől, a félelemtől - a személyiségem darabjai igenis megmaradnak a farkas valómban. Nem szörnyetegként kell elképzelni, egyszerű farkas leszek az átváltozásom után, csak egy kicsivel nagyobb. Igazából szeretek farkas lenni. Olyankor teljesen máshogy látom a világot, eltűnnek a problémák, csak az erdő marad, én, a hangok, az illatok, azok a pillanatok, amiket soha nem tudnék átélni emberként. Sokkal erősebben érzem a szagokat, megérzem a földi odújában bujkáló erdei egér szagát, nagyon távolról is, érzem az esőáztatta levelek illatát. A legjobb mégis az, amikor ősszel a lehullt leveleket érezhetem a mancsom alatt, vagy amikor futok a falkával a hóban. Ebben a városban csak néha hallani farkasüvöltést. Az én falkám minden tagja más városból jött ide, mert csak itt van erdő, és mind búvóhelyet kerestünk. A falkavezér, Jack, mindig befogadja az újakat, mert emlékszik rá, milyen volt nekünk, a kezdetekkor. A falkában én vagyok az egyetlen, aki nem szenvedett a "farkaskór" miatt. A többieket megharapták, de én született farkas vagyok. A szüleim mindketten megfertőzött vérfarkasok voltak, de külön falkába tartoztak. Mindketten harcoltak az emberségükért, soha nem akarták feladni az emberi oldalukat. Mikor én megszülettem, úgy gondolták, ez sikerült nekik - nem is igazán miattam, de a vérfarkasoknak igen ritkán lesznek gyerekei, vagyis nagyon ritkán. Amellett pedig akkor már második éve tudták elkerülni a telihold átváltoztató hatását. Azt hitték, visszakapták az emberi testüket. Akkor veszett el az utolsó reményük, mikor én először átváltoztam. Előtte való nap már éreztem, hogy valami történni fog, a vérem szinte várta a változást,. Meg is említettem az anyámnak, hogy furcsán érzem magam, de azt hitte csak beteg vagyok. Mikor másnak átváltoztam - egy különösen hideg téli nap volt - az apám csak annyit mondott az anyámnak: - Egyszerűen erre született, hát nem látod?  - és segített, hogy anyám feladhassa a reményt. Sokáig ők tanítottak, de ennek a hosszú, nagyon boldog időnek az emberek vetettek véget. Nem haragszom az emberekre, csak azt tették, amit helyesnek véltek. Az, hogy félnek, természetes. Egy pár túrázó látott minket keresztülrohanni az erdőn farkas alakban, és szóltak a rendőrségen. Itt eddig nem voltak farkasok. Mindenki megrémült.
Végül a szüleim egy vadászatban haltak meg, egy téli estén. Én éppen ember voltam. Amikor egy farkas meghal, a teste visszaalakul - pontosan ez történt a szüleimmel is. A vadászok abban a hitben éltek tovább, hogy az éppen túrázó szüleimet egy eltévedt puskagolyó ölte meg. A temetésre csak egy páran jöttek el, egyedül kellett végigszenvednek az egészet. Nem vigasztalt senki, mert alig ismertem a város lakóit, és nem is volt okuk - akik eljöttek, csak udvariasságból tették. A következő pár hónapot farkas alakban töltöttem, Kanadában. Olyan helyeken voltam, ahol nem feltűnő, ha egyszer-egyszer megjelenik egy farkas, és próbáltam felejteni, nem sok sikerrel. Örökre beleégett a tudatomba az a puskadörrenés, amit hallottam a házunk ablakából, és amely valószínűleg a szüleim halálát okozta. Kanadában találkoztam a falkával. Jack szíve rögtön megesett rajtam, és befogadott. Elég volt neki annyi, hogyha eszem, alszom, válaszolok néhány kérdésre, nem kényszerítette ki belőlem a választ, ha azt mondtam, nem szeretnék válaszolni. Biztos látta rajtam azt a kínt, amit átéltem, és miért ilyen megértő volt velem, nagyon hálás vagyok.  Jack, amikor átalakul, egy sötétszürke  farkas,  a bal hátsó lába pedig piszkosfehér. Olyan "a fejedbe látok" zöld szeme van. Az én farkasalakom fehér, ugyanolyan kék szemekkel, mint általában. A jobb fülem hegye fekete, ami olyan huncut kinézetet ad nekem... 
Az, hogy Jack falkájához tartozhatok, több nekem, mint megtiszteltetés. Olyan barátokat és sorstársakat találtam a személyükben, akikre szükségem van, és akiknek szükségük van rám. Néha olyan, mintha a sors vezérelt volna ide, hogy megtaláljam őket. Jack, Lily, Dicky, Celeste és Sheba szinte a családommá váltak ennyi idő alatt.
Van egy kis viskó az erdőben, amit együtt építettünk, hogy a falkának legyen hol tartania a ruhákat, és az ennivalót, mikor éppen emberek vagyunk. Nem nagy az egész, két kis szoba, de a falak tele vannak a közös képeinkkel - az egyiken Celeste-el a sárga falevelek között fekszünk, és nevetünk, egy másikon Lily és Sheba farkasként, egy harmadikon én és Dicky, bevásárló szatyrokkal a kezünkben, és még sok másik... Annyi szép emléket osztok meg velük, hogy elképzelni is nehéz. Hogy minden megváltozhat? Egyikőnk se gondolta volna, egészen addig a napig. Hogy a falka egyszer szétszakad? Lehetetlen, mondtuk volna még egy éve. Hogy az emlékek eltűnnek? Soha.
Most Jack vonyítását hallom kintről. Telihold van, és most én vagyok az egyetlen, aki ember, de nemsokára én is átváltozom. Érzem a csontjaimban. A falka már csak rám vár. Valami hívogató van abban, mikor nekem énekelnek. Érzem, hogy érzik, amit most érzek. Hogy emlékszem. És lehet, hogy emberként nem felhőtlen az élet, de senki nem veheti el tőlem a farkasként eltöltött gondtalan perceket.
Ezzel a gondolattal álltam fel, mentem a hátsó ajtóhoz, és néztem fel a holdra. Még pontosan emlékszem, hogy megváltozott a látásom, és egy kecses szökkenéssel kiugrottam az erdő füvére. Újra ott voltam, ahol lennem kellett.